Az utolsó pillanatig hős volt, és katona

Emlékezzünk egy elfeledett hős katonára, egy mártírra, az 1919-es proletárdiktatúra első nyíregyházi áldozatára, Kovács Istvánra.

Szülei nemes Kovács Péter Pál (1849–1902) vaskereskedő, városi gazdasági tanácsnok és kéri Horváth Ilona voltak, István a család legifjabb, tizedik gyermeke volt. Egyik bátyja, László (1875–1916) ­ezredorvosként halt hősi halált.

Az egyik játszótársa, Szohor Pál későbbi polgármester szerint Kovács Istvánnak boldog gyermekkora volt.

Harcolt a világháborúban

Az Evangélikus Főgimnáziumban (ma: Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium) végezte az 1–4. osztályt 1901 és 1904 között; legjobb érdemjegyei tornából és vallástanból voltak. A kereskedelmi iskolát még szülővárosában végezte, ezután tiszti is­kolára került.

Mint a 8. tüzérezred főhadnagya harcolt az I. világháborúban. Kovács István 1918-ban tért haza Nyíregyházára.

Bátyja, Pál a Nyírfa utca 3. szám alatt lakott. A nőt­len István is ide költözött. Innen járt a városháza sarkán lévő tra­fikba, ahol összegyűlt barátaival megalakította a nyíregyházi nemzetőrséget a rend biztosítására. A proletárdik­tatúra idején bujkálni kényszerül­tek, bajtársai közül sokan a kör­nyező tanyabokrokba és más vidékre mentek. Kovács István azonban soha­sem hagyta el Nyíregyházát, bujkált a Nyírvíz-palota padlásán is Fekete Józseffel együtt.

Kivégzése politikai gyilkos­ság volt.

Pogány József népbiztos a város előkelő polgárait elfogatta. Kényszerítette a forradalmi törvényszéket, hogy Kovács Istvánt ítélje halálra. Valóságos rémuralmat teremtett a városban. Kovács főhadnagyot ellenforradalmiság gyanúja miatt állították rögtönítélő bíróság elé.

A főhadnagy a kivégzése előtt kezet szorított azokkal, kik érdekében mindent elkövettek. Ezek között az ősz hajú dr. Elekes Aladár ügyvéd, aki kétségbeesett erőfeszítéssel védte – élete kockáztatásával – Kovácsot, minden érvet felsorakoztatott, zsenialitását ragyogtatva, de mindhiába. Kovács István, mikor kezet fogott élete védőjével, homlokon csókolta.

Nem engedte bekötni a szemét

Férfiasan, önérzetesen, büszkén viselkedett. Halálra ítélték, s a fogház udvarán a többi fogoly szeme láttára kivégezték.

Utolsó pillanatig hős volt, és katona. Mikor a kivégzőosztag elé állították, s szemét kendővel akarták bekötni, nem engedte, hanem bátran fordította tekintetét feléjük, s kitárta mellét, ingét szétfeszítette s odakiáltotta a vörös pribékeknek: „Ide lőjetek, kommunisták, de ne feledjétek, aljas tettetek meg lesz bosszulva hetedíziglen! Éljen Nagy-Magyarország!” Holttestét megrugdosták, leköpdösték. Meg kellett halnia, mert az alatt a gyanú alatt állott, hogy az annak idején a Szamuely fiúk ellen Nyíregyházán elkövetett merényletnek az értelmi szerzője. Ő volt az ellenforradalom és a polgárság egyetlen támasza, büszkesége és reménye.

A család sem a perről, sem az ítéletről semmilyen dokumentumot nem kapott, következésképpen a rehabilitációjára azóta sem került sor.

A holttestet kicsempészték, és bátyja, Pál Nyírfa utca 3. szám alatti házából kísérték utolsó útjára a nagy halottat – titokban.

Bajtársi egyesület alakult

Emlékének ápolására 1924-ben megalakult a Kovács István Bajtársi Egyesület, ami a halála évfordulóján rendszeresen megemlékezett róla. 1925-ben hoztak döntést arról, hogy sírhelyét méltó módon megjelölik, és a város egyik közterén szobrot állítanak neki. 1927-ben megalakult a szoborbizottság, és gyűjtést kezdeményezett.

A kiírt pályázatra Kisfaludy Stróbl Zsigmond és Görömbey Imre (1900–1967), a tiszaberceli szobrászművész küldte el tervezetét.

A bizottság az utóbbi modelljét fogadta el. Az egyesület a négy éven át megrendezett sóstói ünnepségekből 11.422 pengőt gyűjtött össze. Ezen összeghez a vármegye 23.038 pengőt ado­mányozott, ehhez jött még a város anyagi támogatása, amely elegendő volt nemcsak a temetőben felállított turulma­daras emlékoszlop, hanem még az impo­záns, Lu­ther utcai bronzszobor elkészítésé­hez is. Mindkettő Görömbey Imre alkotása volt.

A síremléket 1929. május 29-én avatták fel katonai tiszteletadással. A kilenc méter magas obeliszken szárnyát bontogató, „a sötét gyűlölet kígyóját letipró, kitárt szárnyú hatalmas sas, mely a győzelmesen szárnyaló Szabadság s a nemzet újjászületését monumentális erővel szimbolizálja, misztikus szépséggel, glóriás fénnyel ragyogott a májusi nap forró sugarában.” Az emlékjel felirata ez volt: „Dulce et decorum est pro patria mori” – „Édes és dicsőséges dolog a hazáért halni” (Horatius).

Káprázatos népünnepség

A síremléket 1945-ben ledöntötték, eltüntették. A mártírhalált halt katona sírját is csak 1971-ben hozhatta helyre a család, egyszerű formában.

A szobrot 1929. októ­ber 27-én, vasárnap avatták fel káprázatos népünnep­ség kereté­ben.

Az avatási beszédet dr. Rakovszky Iván országgyűlési képviselő mondta, a környék utcáit fellobogózták, hatalmas tömeg volt jelen az ünnepségen, a tribünökön csak jó előre megigényelt jegyekkel lehetett ülni. A katonai felvonulást vitéz Vén Zoltán aranysarkantyús vitéz vezette fel.

A szobor a szülőház előtt, a Lu­ther utca gyepszőnyeges te­rén állott. Alapzata hatalmas gúla, ame­lyet 4 szin­ten elhelye­zett terméskövekből építettek. Az életnagyságú szobor fedetlen fővel álló, délceg katonatisztet ábrázolt, aki a messzeségbe, az evangélikus nagytemplom felé nézett, és uralta a teret. Jobb karját leengedte és ökölbe szorította, bal kezével pedig éppen feltépte zubbonyát. A kivégzése előtti utolsó szavai hősies elszántságát sugallta az impozáns emlékmű.

Hazafias dalokat énekeltek

Minden évben megtartották a Kovács István-megemlékezést, amelynek a sorrendje a következő volt: a város vezetése, a katonai alakulatok, bajtársi egyesületek, levente- és cserkészcsapatok, iskolások és pedagógusok vonultak a szoborhoz.

Az ünnepi beszédet egy prominens személy mondta, a dalárdák hazafias dalokat énekeltek, ima, koszorúzás, áldás, majd díszmenet a szobor előtt. Innen közösen vonultak ki a temetőben lévő sírhoz, ahol hasonló koreográfia szerint zajlott a tiszteletadás.

Emlékét őrizte az evangélikus iskola 981. sz. Kovács István cserkészcsapata is.

Rendszeresen írtak ki irodalmi pályázatokat, hogy versekben megörökítsék alakját. Szülőháza falán 1927-ben avattak emléktáblát, amelynek szövege szerint: „E házban született Kovács István nemzetőr főhadnagy, aki a nemzeti eszméért 1919. április 22-én vértanuhalált halt.” A tábla Döme Ferenc kereskedő áldozatkészségének és Róna Sándor kőfaragómesternek volt köszönhető.

Megalakult a Kovács István Serleg Bizottság, amely futballmérkőzéseket tartott, és kiosztották a győztes csapatoknak a kupát. Tervbe volt véve az is, hogy közterületet és leventestadiont neveznek el róla, illetve leventesporttelepet és lövészegyletet alapítanak.

Posztumusz vitézzé avatták

1937-ben vetődött fel a gondolat, hogy kivégzésének helyszínét emléktáblával jelölik meg. 1938-ban avatták posztumusz vitézzé. 1939-től a kivégzés évfordulóján a szobornál, a sírnál pedig a hősök napján emlékeztek. 1943-tól már nem tartottak központi megemlékezéseket, de felhívták a város lakosságát, hogy tegyenek virágot a sírra és a szoborra.

Az egykori szülőházat 1944 őszén felgyújtották, az előtte álló szobrot ledöntötték, összetörték. Helyén Malinovszkij szovjet marsall megrendelésére állították fel Pátzay Pál kozák lovast ábrázoló szobrát 1945-ben, amelyet 1956-ban szintén ledöntöttek, összetörtek, majd másfélszeres nagyításban újraállítottak.

A „felszabadulás” után – mivel Kovács István az úgynevezett ellenforradalmi rendszer szimbólumának számított – az új, berendezkedő, „népi-demokratikus” hatalom alakját démonizálta, még holtában is féltek tőle. A szobra bronzanyagát 1948-ban használták fel Berky Nándor szobrászművész Petőfi-szobrához.

Mennie kellett a szobornak

Az új szobrot 1949-ben állították fel a költőről elnevezett tér kertjében a centenáriumi évben. 1965-ig itt állt, mígnem arra hivatkozva, hogy „kezdetleges kivitelezésű”, átadták a Jósa András Múzeumnak, és néhány hónap múlva Mándokra szállították. A mértékadónak tekinthető Koroknay Gyula művészettörténész a szobor „rossz elhelyezését” jelölte meg az eltávolítás fő okaként.

A városi tanács akkori rendelkezése értelmében a Petőfi-szobor helyett „az egész állomástér névadójának, Szamuely Tibornak a szobrát helyezik el az új városnegyedben.” Tehát furcsán nézett volna ki, ha Szamuely szobra épp arra a Petőfire nézett volna, amelynek bronzanyagában ott volt Kovács Istváné. Így hát Petőfinek mennie kellett. A Szamuely-szobor 1969-től 1990-ig állt a róla elnevezett téren.

Nyughelye (Nyíregyháza, Északi temető, X. parcella, 1–41. sír, 132. sírbolt) 2001-től a Nemzeti Sírkert része. A sír elhanyagolt állapotú, sürgős felújításra szorul, a megyei hadisírgondozók tartják rendben.

Emléktábla a Luther téren

Az 1992-ben életre hívott Kovács István Baráti Egyesület – különösképpen dr. Fazekas Árpád és dr. Fekete Zoltán Titusz nevét kell kiemelni – még abban az évben emléktáblát helyezett el az egykori lakóház falán, a Luther téren, és szerveztek néhány évig megemlékezéseket a sírnál, de átütő eredményeket nem tudtak elérni; pl. a kozák szobor áthelyezését stb.

A Magyar Honvédség Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Katonai Igazgatási és Háborús Kegyeleti Részlege, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság és a Trianon Társaság Nyíregyházi Szervezete közös összefogásával 2020. április 22-én elhelyezésre került az a gránit emléktábla a nyíregyházi börtön falán, amely emlékezteti az arra járókat, hogy az épület udvarán végezték ki Kovács Istvánt.

Közösen, összefogással

Van valami sorsszerű Kovács István halálában. Húsvét volt, amikor kivégezték. Pilátus mosta kezeit. A nép őrjöngve követelte Jézus halálát, míg a bűnöző Barrabást szabadon engedték.

Krisztus is végigjárta a keresztutat, fájdalmas kínok között halt meg értünk a keresztfán. Eltemették, de harmadnapra feltámadt. Hinnünk kell, hogy Kovács István ügye is méltó helyre fog kerülni, de ez csak közösen, összefogással sikerülhet.

Kovács István töviskoszorú helyett méltó az örök dicsőség el nem hervadó babérkoszorújára.

Nyugodjon békében!

v. Komiszár Dénes

t. főhadnagy, hadisírgondozó

Kovács István sírjánál

Vietórisz István nyíregyházi ügyvéd, amatőr költő verse:

„Zengj Hozsannát földi ember itten / E virágos sírhalom felett. / Összeforrva szeretetben – hitben, / Hagyjad el majd ezt a szent helyet, / Vértanúk teste porlad itt lenn. / Ám de lelke bent élt szíveinkben. / Szíveinkben él és azt akarja, / Legyen erős a jövő magyarja, / Ha lehet kint, de bent is ha kell, / Legyen erős, tudjon ütni bátran, / Nem pihenhet addig síri sátram, / Míg magyar rab sírva énekel. / Míg hazámnak minden rögje / Nem lesz együtt mindörökre.”