Lapunk végigkísérte Nagy János, Hegyes Ferenc és fia, Zoltán útját a búcsúhelyig, beszámoltunk arról, milyen akadályokkal kellett megküzdeniük, hogyan találkoztak és csatlakoztak egy szintén gyalogos máriapócsi csoporthoz.

Arról azonban még nem esett szó, mit éreztek, amikor elsétáltak a csíksomlyói helységtábla mellett, s hogyan élték meg a fizikailag és lelkileg is embert próbáló utazást.

Nem mindig volt könnyű

– Azt már tudtuk, hogy szállásunk lesz, amikor beérünk Csíksomlyóra, hiszen édesanyám és a nővérem ott várt minket. Megbeszéltük a pócsi zarándokokkal is, hogy közösen megyünk be a templomba, de utána elválnak útjaink – szögezte le elöljáróban Nagy János.

– Menet közben sokat gondolkodtunk azon, milyen érzés lesz belépni a csíksomlyói kegyhelyre. Arra számítottunk, hogy könnyeket csal a szemünkbe a tudat, hogy sikerült mindaz, amit korábban, amikor elindultunk, csak reméltünk, de nem voltunk benne egészen biztosak.

Már út közben megbeszéltük az érkezés forgatókönyvét, mindenki tudta, mi lesz a feladata.

Én vittem a Mariazell-zászlót, az utolsó száz kilométeren már ki sem adtam a kezemből. Azt tudni kell, hogy az egyik zarándoktársunk lánya huszonöt esztendősen megküzdött egy komoly betegséggel, ami sajnos nemrégiben kiújult.

Az apa a gyermeke gyógyulásáért tette meg a közel ötszáz kilométeres utat, az utolsó előtti napon azonban már annyira fájt a lába, hogy egy szakaszon autóval kellett vinni.

Nem sokkal előtte értük el a templomot, úgyhogy láttuk, mennyire megrázó, egyben felszabadító volt számára a kegyhely látványa. Annyira sírt, hogy úgy éreztem, át kell adnom neki a zászlót – árulta el a szakolyi zarándok, hozzátéve: ő akkor érzékenyült el igazán, amikor az elválás előtt a csoporttal közösen elénekelték a Kell még egy szó című dalt a Honfoglalásból.

Másnap már reggel nyolc órakor elindultak a misére.

– Felvittük édesanyámat a legmagasabb pontra az oltárral szembe. Mélyen megérintett, hogy idősek, betegek, babakocsis, többgyermekes családok kapaszkodtak fel velünk együtt a hegyoldalra.

Nehéz arról beszélni, mit éreztem a szentmisét hallgatva. Azt viszont tudom, hogy kevesebb lennék, ha nem állhattam volna ott a több tízezer ember között. Hiába készültünk egy teljes évig az útra, sokkal többet kaptam annál, mint amit elképzeltem.

Nem mindig volt könnyű, hiszen nagyon sok mindennel meg kellett birkóznunk, kezdve az útjelző nyilak hiányával, az illegális határátlépésünkkel, a rengeteg sárral, a hőséggel, a kóbor kutyákkal, az állandó bizonytalansággal, hogy hol fogunk aludni, de mindez elhalványult, amikor megpillantottuk a táblát, ami jelezte, elértük Csíksomlyót.

Még sok a kérdőjel

A kis csapat már a jövő évi csíksomlyói zarándoklatot tervezgeti. – Azt találtuk ki, hogy Mariazellből biciklizünk el a búcsúba. A cél az lenne, hogy ne ugyanazokat a településeket járjuk be, mint tavaly kerékpárral.

Május 15-én kellene elindulnunk ahhoz, hogy Magyarországon keresztül eltekerjünk Csíksomlyóba. Az út körülbelül 1500 kilométeres, amit tizenöt nap alatt szeretnénk megtenni. Persze, egyelőre még sok a kérdőjel, de az elhatározásunk már szilárd…

CsA

Lelkileg kell felkészülniük

Amikor arról kérdeztük, hogyan készültek a gyalogos zarándoklatra, Nagy János elmondta: szerinte erre fizikailag nem nagyon, inkább lelkileg lehet és kell is felkészülni.

– Az első néhány nap vízválasztó, az eddig még soha nem tapasztalt fájdalmat érezve el kell döntenie az embernek, hogy folytatja az útját vagy visszafordul.

– Egyszerre volt meglepő és megható, ahogy a határon túl fogadtak minket. Nagyon sok jó szándékú, kedves emberrel találkoztunk, akik segítettek nekünk annak ellenére, hogy nem beszéltünk közös nyelvet.

János szerencsésnek vallja magát, mert a munkahelyén mindenben támogatják.

– Az idei búcsúra tavaly decemberben kéredzkedtem el. Nyolc éve a szakolyi Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat Ápoló-Gondozó Otthonában dolgozom, az első perctől fogva mellém álltak, amiért nagyon hálás vagyok.