„Partot érve meg is fogadtam, ilyet többé soha, még a kádat se fogom felengedni vízzel” – A Déli-sark után Tiszavasvárit is meghódította

Egy hazai hőssel, a Déli-sark első magyar meghódítójával, Rakonczay Gáborral találkozhatott a közönség a közelmúltban Tiszavasváriban. A különleges vendég már az ajtón belépve meglepetést okozott, aki ugyanis egy két méter magas izomkolosszusra számított, aligha hitt a szemének. Az óceánátszelő evezős, a kétszeres Guinness-világrekorder, az amerikai Év Kalandja-díj nyertese jó, ha ötven kilogrammot nyom vasággyal együtt, és túl magasnak se mondható. Ugyanakkor kétség se férhet hozzá, sokunknál nagyobb fizikai és főleg lelki erővel bír. – Nem biztos, hogy mindig azt kell csinálni, ami elsőre logikus, lehet a „dobozon” kívül is gondolkodni – szögezte le nem sokkal a bevezető után, és akkor már sejthette mindenki, a meglepetések valójában még csak most kezdődnek.

Átélni egy kalandot

Miként is születik mostanság egy hős? A 10-11 éves Rakonczay Gábor példájából kiindulva egyfelől sokat olvas, legfőképpen felfedezők kalandjairól, másfelől csak ideig-óráig hiszi el a felnőtteknek, hogy már mindent felfedeztek, és hogy a „kalandor” szakma nem létezik. Ilyenformán Gábor első rekordjára se kellett sokat várni. Amikor a fiatal tájfutó (9 évig művelte versenyszerűen, nem egyszer szép eredménnyel) az egyik alkalommal arról olvasott, hogy valaki lefutotta a 42 kilométeres maratoni távot, 12 évesen az edzőjének szegezte a kérdést: nem próbálhatná-e meg ugyanezt ő is? De hiába intette a mester önmérsékletre és próbálták lebeszélni a szülei, a 13. születésnapja másnapján az öccse kíséretében a Margitszigeten 4 óra 22 perc alatt – minden segédlet nélkül – lefutotta a tekintélyes távot, nem kis felháborodást okozva. Jó darabig nem is borzolta tovább a kedélyeket, a következő „eszement” ötlettel már csak – a művészeti szakközépiskolai, illetve intézeti évek után – a soproni egyetemi évek alatt állt elő.

– Fiatal építészjelöltként ébredtem rá, hogy valamiféle kalandot mégiscsak át kellene élni. Az akkori párommal kitaláltuk, hogy építsünk egy óceánátevezős hajót, s mivel magyar ember ilyet előtte még nem csinált, ha ráteszünk néhány matricát, talán még söröz­ni is lehet majd a pénzből. Miközben nemhogy tengervizet, de evezőt se sokat láttam azelőtt – mesélte.

A vállalkozásból vegyes páros világrekord lett, az Év Kalandja, és öt évig nem is akadt gyorsabb hajó az övékénél. S, hogy mibe került mindez? Napi 12 órán át markolni az evezőt a Kanári-szigetektől az Antigua szigetig, 51 napon át azért nem leányálom. Ezalatt nemcsak arra derült fény, hogy hét bőrnél többet már nem lehet ledörzsölni az ember tenyeréről a kesztyű alatt, de a megviselt hátsójának a leírása se bírná el a nyomdafestéket. Ugyanakkor Gábor sorsa megpecsételődött, és mire a következő kalandba belevágott, kispekulálva, hogy kenuval még senki nem szelte át az óceánt, Európa és a Kanári között még lezavart egy hármas vitorlás rekordot, megszervezett 4 óceánátkelést, hajókat épített és tanított.

– Most, hogy visszajöttem az Antarktiszról, ahol még baktériumok sincsenek, úgy gondolok vissza erre az útra, hogy talán nem is voltam annyira egyedül, mint az ujjam. Pedig Fa Nándor hajóján, a Vitézen 77 napig legfeljebb a delfinekkel társaloghattam. Ráadásul az út felénél „sikerült” felborítani a kenut, mindenem, még a rádióm is elázott. Egy ilyen úton, 44 napig kommunikáció nélkül megtanul az ember kiállni magáért az olykor négy méteresre felkorbácsolt hullámok hátán. Partot érve meg is fogadtam, ilyet többé soha, még a kádat se fogom felengedni vízzel – zárta rövidre a történetet, nem taglalva, hogy mindössze perceken múlt az élete.

Bekerülhetett az elit klubba

Az embertpróbáló út után – afféle önterápiás célzattal – még kétszer átszelte az Atlanti-óceánt egy 14 méteres vitorlással, a futótávokat pedig 100-ról 200-ra, majd 500-ra, végül 681 kilométerre tornázta fel, átkocogva egy társával az ország legkeletibb csücskétől a legnyugatabbra esőig. Napi 8 órát haladtak, a sport népszerűsítésére egy-egy iskolában meg-megálltak, és a teljes távot 8 és fél nap alatt tudták teljesíteni. Gábor ekkor már kimondva-kimondatlanul is az Antarktiszra gyúrt. Tudva levő, hogy a futás rendbe teszi a keringést, ami jól jött majd a sarki hidegben. A 900 kilométeres út megtervezéséhez, a felszerelés beszerzéséhez, a logisztika kidolgozásához 2018 májusában láttak hozzá, s megkezdődött a 4 fős csapat szervezése is. Velük együtt még egy páros kapott ehhez engedélyt, előttük világszinten pedig csak 7 embernek sikerült végigcsinálni ugyanezt. Egy magyarnak persze nem könnyű a lábát rátenni egy ilyen útra – mivel nálunk se kemény tél, se sok hó, se magas hegy –, beugróképpen Rakonczay Gábornak is részt kellett vennie egy polar-tréningen Új-Zélandon. Amikor az oktatója rájött, hogy nemhogy 6 éves kora óta nem síel versenyszerűen, de expedíciós sílécet még életében nem látott, majdnem otthagyta az év legnagyobb viharában. Persze Gábor megnyugtatta: roppant gyorsan tanul, amit olyan jól sikerült bizonyítania, hogy a tréner megdicsérte, és azzal biztatta, hogy öt év helyett elég lesz csak hármat edzenie, de akkor még a hétvégeken is.

A nyugati part vagy a halál

– Nemhogy öt, de három évig se volt kedvem várni, fel kellett a folyamatot gyorsítani valahogy. Ilyenkor a „gyorsítósáv” Grönland, aki ugyanis a világ legnagyobb szigetét átszeli, több mint 600 kilométert gyalogolva – ami technikailag bonyolultabb és veszélyesebb is a Déli-sarknál –, mehet az Antarktiszra. A hat társam – köztük egy nagydumás amerikai, aki 7 hegyet 137 nap alatt küzdött le – nem akarták elhinni, hogy még soha nem jártam a Mount Everesten, ami a beugró ennek a 2-3 ezer méteres jégpáncélnak az átszeléséhez. Csak akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy remekül navigálok, és rendkívül elszántan török előre – hallhattuk az élménybeszámolót. Ráadásul még a sátrat is Gábor húzta a szánján, ha ugyanis annak baja esik, vagy 2 nap alatt kimentik őket a fagyos pokolból vagy ott dermednek csonttá mindannyian a mínusz 20 fokban, és a 110 kilométeres óránkénti sebességgel süvítő szélben.

– Egy ilyen expedíció alatt nincs lehetőség a fürdésre, egyedül az aláöltözeteinket cseréljük. Amíg a többiek hármat, én négy garnitúrát vittem a 28 napos útra, gondolva, hogy majd hetente váltogatom. Az első hat nap után már úgy éreztem, egy órát sem tudok kibírni tovább, és hideg ide, hideg oda, át kell öltöznöm. Egy hét múlva már egészen rendben találtam magamon a holmit, a harmadikon pedig úgy gondoltam, hogy bár nem biztos, de mintha még tisztább is lennék. Csak amikor megérkeztünk, az első kocsmába bejött velünk a szagunk is. Olyat én még soha nem éreztem, a csapos a sört úgy csúsztatta oda hozzám, mint a filmekben, nehogy közel merészkedjek.

A két út közé hat hét ékelődött, ami nem volt elég a regenerálódásra, de nem várhattak tovább, mert 2018 novemberében kezdődött a szezon. Azért az Antarktisz sem semmi, jó időben 20–25 fokot mutat a hőmérő mínuszban, ítéletidőben pedig akár 30 foknál is hidegebbet, és az indulásnál 92 kilogrammot nyomó szán se nagyon akar csúszni magától. A hideg miatt óránként enni kell, és csak fokozatosan emelhették a megtett távot, gazdálkodva az erővel. A műholdak segítségével kijelölt útvonalról nem szerencsés letérni, mert beleeshetnek egy kilométeres jéghasadékba. Minden nap ötóránként tartották a kapcsolatot egy orvossal, aki figyelte a fizikai és a mentális állapotukat. Az egyiküknek például úgy megfagyott az orra, hogy fehér volt és napokon át kopogott, egy másik szakadt Achilles-ínnel tette meg az utolsó pár száz kilométert, és ha ez nem lett volna elég, kifogtak egy akkora havazást, amilyenről arrafelé 30 éve nem hallottak. Az ingerszegény környezetben volt idejük meditálni, Gábor szerint, aki megtesz egy ilyen utat, más emberként tér onnan vissza. Ráadásul a sarokpont 2800 méter magasan van tengerszint felett, oda tehát fel is kellett kapaszkodni, ami a 44 napon sikerült is nekik. – A sarokpont – oszlop jelöli – egy titkos amerikai bázis közelében áll, rajta egy tükröződő gömbbel, körbevéve 12 nemzet zászlajával. Magyar trikolór természetesen nincs közöttük, azt vittem magammal, de kitűzni nem lehetett. Mivel a kontinens csúszkál, minden évben kimérik a Déli-sark helyét, és áthelyezik az oszlopot, amit örömömben jó néhányszor körbesétáltam. Két nap után repültünk haza többszöri átszállással.

A legnagyobb kihívás

Ám a történetnek ezzel még nincs vége, hiszen Gábor leginkább kvalifikációnak, gyakorlásnak tekintette az eddigieket. – A nagy terv, amit még senki nem csinált előttem, a sarokpont érintésével átvágni a kontinensen, az óceán szélétől a túlsó széléig. A 2800 kilométeres utat 115 napra tervezte meg a 9 fős menedzsmentem, tehát október végén már úton leszek. Tudomásom szerint egy-két angol és egy amerikai is ugyanerre gyúr, ők még nem tudják, de mindez magyar színekben fog megvalósulni – zárta a történetét Rakonczay Gábor, miközben a megszállottság tüze lobogott a szemében, jelezve, hogy még ő se küzdötte le ez idáig az összes saját „óceánját”.