Látta a temetést, hallotta a díszlövést

A lapunkban decemberben megjelent felhívásában a Magyar Honvédség olyan szemtanúkat keresett, akik esetleg emlékeznek még arra, hogy Nyíregyházán 1944 őszén német katonákat temettek el az első világháborúban meghalt katonák mellé a Hősök temetőjében.

Mély tömegsírok

A felhívásra jelentkezett Román János, aki abban az időben hétesztendős volt. A felhívásban említett eseményekről személyes élményei vannak, így fontos információkkal segítette a második világháborúban elesett német katonák után kutató szakembereket.

„A díszlövés leadása után a katonák elmentek, mi meg szedtük össze a lőszerhüvelyeket.”

– Az újsághírt elolvasva másnap felhívtam a temetkezési vállalat megadott telefonszámát, s onnan értesítették a Magyar Honvédség illetékes szakemberét, Kertész József századost, akivel aztán ki is mentem a Hősök temetőjébe. Megmutattam, hogy hol voltak azok az 1944-es sírok, amelyekre emlékszem. 1937-ben születtem, vagyis Nyíregyháza szeptemberi bombázásakor, valamint az októberi harcok idején 7 esztendős voltam – elevenítette fel a több évtizeddel ezelőtt történt eseményeket kérésünkre Román János.

– A Friedmann-telepen, vagyis a mostani Kertváros területén laktam a Kassa utcában, de volt barátom a Rozsnyó utcában, a Hegyi utcában, a Hársfa utcában. Többek között Zilahi Józseffel és Zilahi Lacival is barátkoztam, vagyis mi, gyerekek a telepen összetartottunk, összetartoztunk. Játszadozás közben észrevettük, hogy minden délelőtt jönnek katonák a vasúti fűtőház melletti dombhídon keresztül, s lovas kocsikkal holttesteket hoznak a hosszú platókra felfektetve, majd rakják be a legtöbbször alsónadrágra vetkőztetett halottakat az előkészített sírba.

Ezek mély, 2-2,5 méter mély sírok voltak, s legalább akkorák, mint egy szoba, vagyis tömegsírnak készítették elő a nyughelyeket. Szépen belehelyezték a holttesteket, s amikor egy-egy ilyen gödör megtelt, betemették, s leadtak három dísz­lövést. A díszlövés leadása után a katonák elmentek, mi meg szedtük össze a lőszerhüvelyeket.

Amikor mindezt elmeséltem a hadisírokkal foglalkozó szakembereknek, először egy kicsit kételkedve hallgattak, de amikor az általam megmutatott helyszíneken fémdetektorral találtak még a földben hüvelyeket, már hittek nekem.

– A temető kerítése most is ott van, ahol abban az időben volt, csakhogy akkoriban lakóházak még nem vették körül, a futballpályáig és a dohánygyárig kukoricaföldek voltak. A német katonák nyughelyét már a kerítésen kívül, ezen a mezőgazdasági területen ásták meg. Később – az 1950-es években – ezeket a földeket kiosztották építkezésekre – folytatta Román János, aki felidézett más élményeket is a II. világháború idejéből.

Díszmenet az utcán

– Emlékszem még arra is, hogy a németek fekete egyenruhában reggelente díszmenetet jártak a Prága utcában. Tulajdonképpen a Friedmann-telepen ennyi volt a háború, egy lövés sem dördült el a harcoló ellenfelek között. Mint említettem, a Kassa utcában laktunk. Nem tudom, miért, de éppen a mi házunkat szemelték ki maguknak úgy a németek, mint az oroszok.

Minden reggel ott tartottak eligazítást, olyankor kiküldtek bennünket az udvarra a német tisztek. Aztán egyszer csak úgy eltűntek, mint a kámfor, másnap pedig már jöttek az oroszok, s a tisztek megint a mi házunkat választották.

Vitték a reggelit a tisztek

– Nagyon sok csokoládét, tejeskávét, kenyeret, szalonnát kaptunk úgy a németektől, mint az oroszoktól. Hárman voltunk testvérek, s minden nap hozták a reggelit a tisztek. Az orosz tisztekben volt annyi becsület, hogy azt mondták nagymamámnak: ha valami baj van, csak szóljunk nekik, s majd ők intézkednek. Nagyanyám Tiszanagyfaluban született, tudott egy keveset szlovákul, így érttette meg magát az orosz tisztekkel.

MML