Nem sürgette, nem is halogatta

Nyíregyháza - Megvetette az itthon maradt írókat, akik a rendszert szolgálták.

– Minthogy más „szerep” nem volt számomra hazámban, mint írónak lenni és magyarul írni, s minthogy meggyőződtem róla, hogy ezt a szerepet nincs módom többé betölteni, elhatároztam, hogy elhagyom az országot – így indokolta hazája elhagyását Márai Sándor, az 1930-as évek egyik legismertebb és legelismertebb magyar írója, aki a háború után kilátástalan helyzetbe került. Bármit is közölt, támadták, a „halálos ítéletet” pedig a párt legtekintélyesebb kultúrpolitikusa, Lukács György mondta ki, amikor a Sértődöttek című művét így jellemezte: kártékony irodalom. Miután 1948-ban elhagyta Magyarországot, műveit kiiktatták a hazai irodalmi életből, haláláig a nevét is alig ejtették ki.

Halálának 30. évfordulója alkalmából a Bencs villában Kováts Dénes, dr. Karádi Zsolt, Horváth Réka és Horváth László Attila emlékeztek a nagyszerű íróra – a Móricz Zsigmond Színház két művésze jelenítette meg az írót és feleségét. A Márai naplóira épülő összeállítás a szerző életének utolsó éveit mutatta be: kiderült, hogyan viselte a családi tragédiákat, és az is, hogy vélekedett az otthon maradt, a rendszert szolgáló írókról.

Remeteként élt

1985 után elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak, Márai napjai főleg neje ápolásával teltek – Lola 1986 elején halt meg. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata: „Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Abban az évben elveszítette Géza öccsét, a híres filmrendezőt, akinek haláláról így írt: „Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.” 1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és betegsége miatt mély depresszióban élt és jött egy újabb csapás, meghalt nevelt fia, János is. 1989. január 15-én írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül február 21-én egy pisztolylövéssel vetett véget az életének.

Nem él, csak létezik

Feleségével, Lolával 62 évig éltek együtt, az asszony betegsége, majd halála mély depresszióba taszította az írót. Eljött az az idő, amikor a nő már egy lépést sem tudott tenni a férje nélkül, aki, mielőtt Lola kórházba került, éjjel-nappal ápolta. Emésztő helyben járásról és reménytelenségről írt, és gyakran tette fel magának a kérdést: ő vajon meddig bírja így? Hiba volt várni, talán el kellett volna menni egyszerre – írta, mert képtelen volt „ezt a mindennél drágább nőt” kifelé vezetni az életből, és nézni lassú elmúlását.

Rácsodálkozott arra, mennyire összenőttek: „nem úgy érzem, mint egy nőt, hanem mint egy testrészt”. Nem él, csak létezik, és éjszakánként olvas, a leggyakrabban Krúdyt, Babitsot. Lola halála után megpróbálta felidézni az asszony hibáit, hátha úgy könnyebb elviselni a hiányát – mindhiába: „Megfognám a kezét, de nincs mit és ez iszonyat”.

Végül vett magának egy kézifegyvert, hozzá ötven lőszert – „jó tudni, hogy egy pillanat alatt mindennek véget lehet vetni” –, majd oktatásra is járt, hogy a legfontosabb pillanatban ne hibázzon. És nem is hibázott.

Bolsevista kísérleti terep

Megvetéssel gondolt az itthon maradt, a rendszert szolgáló írókra és azokra, akik egykor gyűlölték a rendszert, de egy kis jutalom ellenében hazatértek, s újra írtak. Úgy vélte, mukkanás nélkül szolgáló mamelukok, akik dús elismerésért cserébe szolgálták „Rákosit és bandáját ezen a bolsevista kísérleti terepen”. Azt írta, szolgalelkűségük minden képzeletét felülmúlta, miközben ő boldog attól, hogy emigrációja alatt öncenzúra nélkül írhatott. – Idegen nyelven ki lehet fejezni dolgokat, de alkotni csak az anyanyelvünkön lehet – vélte. És bár nem volt nap, hogy ne gondolt volna a hazájára, nem érzett honvágyat.

SZA