A pokol kapujából a szabad életbe - második rész

Nyíregyháza - Lefagyott a lába és húsz kilóra lefogyott, de megmenekült a németek golyószórója elől.

„…szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel…” Egy hete szegődtünk „útitársul” lapunk hasábjain annak a nyíregyházi holokauszt túlélőnek, akinek a szavai Radnóti Miklós egyik versének sorát idézték fel. Elgondolkodtató, vajon képesek volnánk a koncentrációs táborok borzalmait olyan rezignáltsággal, sőt, életigenléssel felidézni, ahogy azt általában az utolsó túlélők teszik? Az utolsók, akik már nincsenek sokan, Nyíregyházán is csupán néhányan maradtak, hogy emlékezzenek. Markovics Gyula is úgy pergette le elméje vetítővásznára a rettenet képeit, mint aki már legyőzte a halált. Miközben az elbeszélésben annak még csak éppen a mezsgyéjére érkeztünk…

Elköszönni se tudtak

– Némi élelmet, és fehérneműt csomagoltunk, és tettük, amire kényszerítettek. Azt mondták, dolgozni visznek. Persze a csomagjainkat senki nem hozta utánunk, amikor pünkösdkor megérkeztünk Birkenauba. Mindenki Auschwitzról beszél, holott Birkenau a megsemmisítő tábor, a meg­alázás sorszámát is ott tetoválták fel a karomra. Mint ahogy kezdetben mindenkinek, csak a végén a gyorsított ütem miatt nem maradt már ilyesmire idejük. Vittek oda politikai foglyokat, ukránokat, németeket, az előbbiek például fekete háromszöget, az utóbbiak pirosat kaptak a kabátjukra. A 14 évnél idősebb, munkaképes fiúgyermekek az apjukkal maradhattak, a lányok pedig az anyjukkal, így szakították ketté a családokat.

– Leginkább a barakkparancsnokoktól szenvedtünk, nem is annyira az SS-ektől, azok éjjel-nappal átszámoltak bennünket, és hiába foglyok voltak ők is, bárkit megölhettek. A saját ruháinkat csíkosra cserélték, cipőt is úgy adtak, hogy volt, aki két egyformát kapott, kénytelenek voltunk egymás között csereberélni. Egyik nap felsorakoztattak, és ránk parancsoltak, hogy álljanak ki a szabók, a suszterek, kereskedők, szakmák szerint válogattak ki bennünket. Én értelemszerűen az órások közé kerültem. Így hajtottak át Auschwitzba, ahol már téglaépületekbe zsúfoltak mindannyiunkat. Ezek korábban kiürített laktanyaépületek lehettek. Egy idő után innen is tovább vittek az 50 kilométerre lévő Jaworz­nóba. A településen élők közül sokaknak fogalmuk se volt róla, hogy a közelükben láger is van, amit egy lengyel nőtől, Jurkinya Krisztinától hallottunk, a hölgy ma már Pusztadoboson él. A halottakat innen is Birkenauba vitték megsemmisíteni. Amint egy platós teherautó megtelt hullákkal, már indultak is.

– Lengyelországnak ezen a részén különös klíma uralkodik. Ha meleg van, meg lehet gyúlni, ám ha hideg, megfagy az ember. Kezdetben szurkos vásznat pakoltattak velünk a vagonból, a nagy forróságban beleégett a szurok a tarkómba, de nem törődtünk vele, mert aki bekerült a betegszobába, többé nem is jött ki onnan élve. Akkor épült a felső sziléziai szénerőmű, a környéken mindenütt szénbányákat találni, az egyikbe pár hét múlva engem is beosztottak. Heti váltásban két műszakban robotoltunk, ami alatt összesen 16 csillét kellett egyedül megpakolni. El lehet képzelni, hogyan voltam képes az órás kezeimmel emelgetni a hatalmas szívlapátot. Persze, a bányászok „dupla adag” élelmet kaptak, vagyis nem egy, hanem két szelet kenyeret. Szerencsémre egy rendes civil bányásszal kerültem egy vájatba, időnként megosztotta velem a margarinos kenyerét, mégis csontsoványra fogytam, mire a közelünkbe értek a szovjet katonák.

Erőltetett menet

– Az egész úgy indult, hogy bombatalálat érte a lágert, a bányából este visszaérve csak annyit láttunk, hogy felsorakoztatták az embereket a kiürített blokkokból, és már tereltek is kifelé. Egy német visszament felrobbantani a blokkot, de oda is maradt, alighanem elkapták az oroszok. Erőltetett menet kezdődött, napokon át meneteltünk a januári hidegben, néha egy-egy városka parkjában meg-megálltunk. Az egyik ilyen helyen láttam egy lesötétített villamost, rajta tábla: Sosnowiec. Útközben sokan megfagytak, több százan meghaltak. A halottak szerteszét halomba hevertek, a német időnként beléjük engedett egy sorozatot és mentünk tovább. Nekem is akkor fagytak le a lábujjaim. A sors különös kegye, hogy akkorára valahogy összeakadtam az egykori órás tanulótársaimmal, akikkel támogatni tudtuk egymást. A legokosabb köztünk mindig figyelmeztetett: le ne üljünk vagy feküdjünk a hidegben, mert ott fagyunk meg. Beérkeztünk egy francia hadifoglyoknak fenntartott, de már kiürített lágerbe, ahol reggelre a németeket mintha a föld nyelte volna el. A legfiatalabb társunk valahonnan szerzett nekem krumplit, és megsütötte. Nem hagyott sokat enni, nehogy megártson, mint annak a szegény lengyel fiúnak. A szerencsétlen bemászott egy cukorraktárba, hogy telefalja magát, és a feltornyozott kupacban elmerülve belefulladt a cukorba. Szóval mire idáig jutottunk, én már nem tudtam járni. A társaim találtak nekem valahol egy holland fapapucsot, abba dugtam a lábfejem, amit átkötöztünk rongyokkal. A rá következő vasárnap előkerült egy SS-tiszt, és mindenkit kiterelt létszámellenőrzésre. Mire vége lett, elájultam a fájdalomtól, de a barátaim elkaptak.

– A németek január 20-án sötétedéskor megint mindenkit kitereltek „appellre”, én viszont, mivel kimenni se tudtam volna, elbúcsúztam a többiektől. Lesz, ami lesz alapon bebújtam egy sarokban álló ágy alá. Így úsztam meg, mert odakinn egy golyószóróval mindenkit halomra lőttek a közeli erdőben. Másnap hajnalban ismét kicsapódott az ajtó, és valaki elkiáltotta magát. Előbb oroszul, de amikor már több nyelven is megszólalt, kimerészkedtem az ágy alól. Két fehér köpenyes alakot láttam hordággyal és nagy vörös kereszttel a mellükön. Rajtam kívül még vagy tízen menekültek meg hasonlóképpen. Egy magyar fogolyból lett orvos kezei alá kerültem. Mint kiderült, őt a szegedi klinikáról hurcolták lágerbe. Futószalagszerűen próbáltak segíteni a fagyásos sérülteken. Egy nagyváradi ékszerésznek a kezéről és a lábáról is lefagy­tak az ujjak, volt, akinek a combjáig levágták a lábát. Én is attól rettegtem, hogy elaltatnak, és soha többé nem ébredek fel. Hat hónapig voltam kórházban, hosszú lenne elmesélni, hogyan jutottam végül a debreceni klinikára, elég annyi, hogy onnan kerültem aztán haza, a nővérem jött el értem. Szerencsére mindkét testvérem megmenekült, annál fájóbb volt megtudni, hogy a szüleim odamaradtak. Az édesanyámat már tovább se vitték Birkenauból, azonnal gázkamrába került.

Amit még az élet adott

Markovics Gyula még csak 19 esztendős volt akkor. Két évvel később letette a mestervizsgát Miskolcon, hogy óra-ékszer üzletet nyithasson Vásárosnaményban, amit 1950-ben az összes aranyával együtt államosítottak. Nem sírt utána, inkább számviteli vonalon ipari üzemgazdász diplomát szerzett. Feleségével – a közelmúltban elhunyt Berkovics Irénnel – 1956 áprilisában kötött házasságot, 60 évig éltek együtt szeretetben. Egy évre rá lánya született, aki később két unokával ajándékozta meg. Dolgozott finommechanikai vállalatnál, vasszerkezeti üzemet csinált Balkányban és Demecserben. A VAGÉP is neki köszönheti a nevét 1959 októberétől, innen, az igazgatói székből ment nyugdíjba. A munkaérdemrend arany fokozatából nem is egyet kapott, kiérdemelte a Nyíregyháza Városért kitüntetést és az Életműdíjat. És mindez nincs, ha a láger kapuja örökre reá zárul.

- Matyasovszki József -

[related-post post_id="4161754"]