A gyermekkortól a pokol kapujáig - első rész

Nyíregyháza - Auschwitz már csak a pont volt az i betűre, odáig súlyos előzmények vezettek.

Egy több mint 90 esztendős, idős férfi állt a katedra mellett. Osztálynyi gyerekhad hallgatta figyelmesen, pisszenés nélkül. Az életéről mesélt, annak is inkább csak az első szakaszáról, olyan időkről, aminek a terhe másnak egy életre elég lenne. Lassan, tűnődve formálta a szavakat: – Azon szerencsések közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy kétszer születtek. Először, az anyakönyvi kivonat szerint 1926. január 22-én, Sátoraljaújhelyen. Aztán még egyszer megszülettem ugyanezen a napon, de 19 évvel később. Akkor, 1945-ben menekített ki a Szovjet Hadsereg a pokolból, a koncentrációs táborok poklából. Nem nevezném felszabadítóknak őket, hiszen náluk se nagyon volt szabadság akkoriban. De számomra életmentő tett volt – nyomta meg kissé az utolsó szavakat, miközben helyet foglalt az odakészített széken. Többször is felidézte már az egykor történteket. Osztályról osztályra járva viszi tovább az emlékét, amíg erővel bírja, mert nem merülhet feledésbe. Így indultunk el mi is azon a kacskaringós úton, Markovics Gyula holokauszttúlélőt követve.

Soha többé nem látták őket

– Honnan is kezdjem? Apukám hírlapbizományos volt, vagyis mi terjesztettük, kézbesítettük a Sátoraljaújhelybe érkező lapokat. Két rikkancsot alkalmaztunk, de gyakran besegítettünk mi, gyerekek is, filléreket keresve egy-egy újságon. A többségében zsidók lakta településen a vallásunknak megfelelő óvodába és iskolába írattak a szüleink, hogy megtanuljunk imádkozni és elsajátítsuk a héber ábécét. Az elemit kijárva bekerültem a Kossuth Lajos Polgári Fiúiskolába, követve a nálam hat évvel idősebb nővéremet és a két évvel idősebb bátyámat. Amint megtanultunk olvasni, az általunk terjesztett lapoknak köszönhetően szinte kitárult előttünk a világ. A bátyám különösen falta a sajtót. Emlékszem, 1938-ban adták ki a Magyar Nemzet című liberális lapot, de vele együtt – ahogy elfogadták az első zsidótörvényt – sorra jelentek meg a mindinkább jobbra tolódó sajtóorgánumok is, mint például a Magyarság. Aki ma úgy véli, hogy Magyarország akkoriban biztonságos hely volt a zsidók számára, afféle menedék, finoman szólva is téved. Tőlünk akkora már elvették a hírlapbizományt, alkalmazottakat se tarthattunk, vagyis csak magunknak kellett az újságot árusítanunk. Alig hogy kiléptem a polgári kapuján, az anyukám – aki beregi lány volt – már nyomta is kezembe a lapokat, és irány az utca.

– De őrzök ettől súlyosabb emléket is. A negyedik polgárit 1941-ben végeztem, akkor történt, hogy egy történelem-témazáró írása közben bejött a Vörös tanár úr, az iskola igazgatója a termünkbe, és odasúgott valamit Vass tanár úrnak. A következő pillanatban Vass tanár úr leszólt az egyik tanulónak, hogy: „Oszkár, pakold össze a holmidat, és menj az urakkal!” Soha nem láttuk többé Újhelyben azt a családot. Gyorsan elterjedt a híre, hogy elhurcolták őket. (Sokára derült ki: Kamenyec-Podolszkijba kerültek, mert nem tudták az állampolgárságukat igazolni. Hogyan is tudták volna? Az öreg Weisz még az I. világháborúban sodródott Magyarországra valahonnan Lengyelországból. Ide nősült, négy gyerekük született. Mindenki ismerte, ócskavasat gyűjtött a talicskájával, abból tengették az életüket. Alighanem úgy pusztultak el, ahogy később egy dokumentumfilmen láttuk: megásatták velük a sírjukat és belelőtték őket.)

Ha terhes, megúszhatja

– Visszatérve, éppen csak elmondtam odahaza, délután már nálunk is megjelent két nyomozó – Kenyeres és Hajag –, a nővérem férjét, Gellért Józsefet keresték. A sógorom korábban fotóműtermet nyitott, de munkaszolgálatra kényszerítették. Egy tábori képeslap maradt utána, azon értesített, hogy viszik a frontra. A nyomozók a nővéremet is előállították volna, de szorult beléjük annyi emberség, hogy felajánlották: ha terhességet igazoltat a tiszti főorvossal, megúszhatja. Az orvos szerencsénkre vállalta a zsidómentő tett kockázatát. A harmadik zsidótörvény után voltunk. A numerus clausus utáni törvényeket egy darabig késleltették, mert a Bethlen-kormánynak szüksége volt a zsidó tőkére az 1927-ben bevezetett pengő megerősítéséhez, de a már felgyorsult eseményeket nem lehetett megállítani. Az utolsók között voltam, akik zsidóként még tanulhattak a polgáriban, viszont a továbbtanulást már nem engedték. Előbb elkobozták a családomtól a liberális lapokat. Már az állomásra érkeztükben lecsaptak rájuk, később viszont a bizományt is elvették. Másnak adták át, strómanoknak, ahogy a kocsmákat vagy a bankokat (a 4 újhelyi bankból ugyanis három zsidóé volt).

Az újhelyi gettóban

– A mi kis vállalkozásunkat egy keresztény nő kapta meg. Az apukám előbb napszámba kényszerült, majd elszegődött éjjeliőrnek a Majláth grófékhoz. A birtokuk Szlovákiában volt, így csak hétvégeken tudott hazajönni hozzánk. Azt akarta, hogy minden gyermekének szakmája legyen, így lett a bátyám angol női szabó, pedig rádióműszerész szeretett volna lenni, én pedig órástanuló. Egy zsidó fiú csak zsidó mester mellett tudott elhelyezkedni, illetve két keresztény tanuló mellett harmadikként. Az én óra-ékszeres zsidó főnököm, aki MÁV pályaórás is volt, dúskált a pénzben. Egyszer adott anyukámnak is, hogy vegyen rajta tíz libát, hizlalja fel valamennyit, és adja el a májukat. Azt is felajánlotta, hogy ha nem kelne el mind, a maradékot átveszi. Aztán a mesterem is munkaszolgálatos lett, mert a leggazdagabbakból is szegényt lehet csinálni egy pillanat alatt. Egy adóhivatali tisztviselő tette rá a kezét az üzletére. Mi pedig gondolni se mertünk a disszidálásra, jó, ha élelemre tellett. Ezért is örültem 12 évesen, amikor szilveszter éjszakáján elhívtak a Kossuth Kaszinóba ruhatárosnak, ahol időnként borravaló is csurrant-cseppent. A belpolitikai helyzet viszont egyre romlott. Mint építőkockák, úgy rakódtak egymásra a baljós jelek: a Felvidék visszacsatolása, Szálasi kiengedése a börtönből és a szabadcsapatok szerveződése. Az utóbbiak egy rongyosgárdát szerveztek az újhelyiekből, akik háromnapos szabad rablásba kezdtek. Betörtek a zsidókhoz, és raboltak, amit tudtak. Így érkeztünk el 1944 húsvétjáig, ami után kijárási tilalmat rendeltek el, néhány utcát lezártak, és abból egy újhelyi gettót alakítottak ki. A környékről is ide zsúfolták be az embereket, köztük politikai foglyokat, tizenegyezer­-ötszázan szorongtak az ottani házakban, miközben Újhely lakossága nem haladta meg a tízezret. Alakítottak egy ­zsidó tanácsot, ennek a tagjai, a fehér karszalagosok hozták a híreket, hajtatták végre a parancsokat. Velük közölték, hogy kiket, mikor hurcolnak lágerbe. Amikor bejöttek a németek, a politikaiak kitörtek a börtöneikből. Mi a megszállásból alig érzékeltünk valamit, hiszen a nácik közel sem voltak olyan sokan, mint a csendőrök. Aztán elindultak a transzportok is. Engem a szüleimmel a harmadikban vagoníroztak be…

MJ