Prima-díjas szerző, aki nem akart regényt írni

Nyíregyháza - Dr. Kováts Juditot a kíváncsisága és az édesanyja iránti szeretete indította el a regényírás felé vezető úton.

Számtalan előnnyel jár, ha egy beszélgetőpartnerrel a szerkesztőség vagy egy kávézó helyett az otthonában találkozunk, hiszen a róla korábban alkotott kép kiegészül, tovább árnyalódik és új színeket kap. A friss Prima-díjas Kováts Juditról például már a kapunyitáskor kiderül, hogy a szavak mellett a kutyákhoz is ért – Fifi körbeugrál, de csak addig vagyok neki érdekes, amíg össze nem ismerkedünk, legközelebb akkor vesz rólam tudomást, amikor már búcsúzkodunk és lehetőséget lát a kislisszolásra.

A falakon fotók és festmények, a központban egy fekete-fehér alkotás: Pálfy István „Putyu” festőművész készítette az Elszakítva című regény szinopszisa alapján. A központi alak a főszereplő, a fiatal Kinga, a hídon ott állnak a szerelmesek, a mű pedig valóban ketté van szakítva.

Sorról sorra

A laptop félig van csak lezárva, ugrásra készen áll, ha Judit a készülő, harmadik regényét szeretné javítani. Január 15-éig kell leadnia a kéziratot, amit most a férjével, Kováts Dénessel sorról sorra olvasnak. Pontosabban Dénes olvassa, ő egy szemműtét miatt csak hallgatja, és jókat vitatkoznak egy-egy kifejezésen. – Kivételezett helyzetben vagyok: olyan társ van mellettem, akire mindig, minden helyzetben számíthatok, bizonyság erre, hogy még az sem akadályozhat meg a könyv befejezésében, ha hetekig el vagyok tiltva írástól, olvasástól – mondja Judit, aki magyar irodalom kategóriában vehette át a megyei Prima-díjat.

Kétségek között

– Ez az elismerés színtiszta öröm, pozitív visszacsatolás, amire egy írónak akkor is nagy szüksége van, ha az olvasók és a szakma is elismeri a munkáját. Szerintem egy szerző folyamatosan kétségek között őrlődik – én legalábbis így voltam ezzel, amikor az első regényemet írtam. A Megtagadva három évig készült és szinte végig azon gondolkodtam: érdekel-e ez a téma rajtam, és néhány kutatón kívül bárkit?

– És ha érdekel is, sikerül-e úgy átadnom az üzenetét, hogy az valóban eljusson az olvasóhoz? És a legfontosabb kérdés: elérem-e azt a célt, ami miatt megírtam: azaz hogy méltó emléket tudok-e állítani azoknak az embereknek, akikről szól.

– A II. világháború a XX. század egyik legnagyobb traumája volt, szinte minden magyar családot érintett közvetve vagy közvetlenül, az erőszak és a pusztítás terheit pedig a mai napig cipeljük, s úgy gondoltam, az én dolgom az, hogy hitelesen meséljem el a világégést megélők történetét. Amíg nem kapok irányt mutató visszajelzéseket – akár az olvasóktól, akár a szakmától –, addig a munka ugrás az ismeretlenbe.

Kézről kézre adták

Judit azt mondja, eszébe sem jutott könyvet írni, a kíváncsisága, a múlt megismerésének vágya és az édesanyja iránti szeretete indította el ezen az úton. – Az édesanyám haldoklott, és rádöbbentem, milyen keveset tudok a lánykoráról. Ő már nem tudott beszélni, ezért a nagynénémhez mentem át egy vasárnap délután, hogy megkérjem, meséljen a fiatalságukról. A néném sok mindent elmondott, de volt, amire nem emlékezett pontosan, de ismert valakit, aki igen. Ezért elmentem Mariska nénihez, ő átküldött Pali bácsihoz, akitől Bözsike nénihez, majd Márta nénihez kerültem.

– Kézről kézre adtak, mindenki elmesélt egy-egy történetet, és bár az emlékezet szubjektív, a legfontosabb eseményeket mindannyian ugyanúgy mondták el, így a tények is leszűrhetők voltak. Hiába tanultam történelmet, hiába foglalkoztam levéltári kutatóként 15 éven át a múlttal, csak az interjúk készítése közben döbbentem rá, hogy mai fejjel felfoghatatlan szörnyűségeket éltek át, s miközben hallgattam őket, átértékeltem a saját problémáimat is. Jól ismerték a szüleimet és a nagyszüleimet, de engem is, hiszen én is Oroson nőttem fel, és mivel jó szándékkal álltam hozzájuk, egy idő után mindannyian szívesen beszéltek a múltról. Valahogy úgy voltak vele, ahogyan egyikőjük megfogalmazta: „gyermekem, jobb azt elfelejteni, mint felidézni” – de ezután mégis elkezdtek mesélni.

Holmi, Jelenkor

– A történeteik egyik közös pontja a front elvonulása után a halottak eltemetése volt. Az orosz katonai parancsnokság civileket rendelt ki erre a feladatra, s ők heteken át járták egy ökrös szekérrel a falut és a határt, és szedték össze a gyakran ruháiktól is megfosztott tetemeket, akikről így azt sem lehetett tudni, hogy magyarok, németek, oroszok vagy románok voltak-e. A temetőben nyitottak egy közös sírt, végül abba kerültek a holttestek.

– Az erről írt novellámat közölte a Holmi – kiemelték, hogy a történet megírásakor semmire és senkire nem voltam tekintettel. Ez szárnyakat adott, így megírtam a bombázás történetét is, ami pedig a Jelenkorban jelent meg. Ezután keresett meg Király Levente, a Magvető szerkesztője és megkérdezte, hogy áll a regény. Akkor még nem állt sehogy, hiszen nem is akartam regényíró lenni. De ez eldöntötte a sorsomat, a lap- és könyvkiadónknál pedig ahol dolgozom, a férjem és a fiam átszervezték a munkát, így foglalkozhattam a könyvvel, sőt, az is előfordult, hogy vasárnap ők főzték az ebédet, hogy írhassak.

Interjúk és kutatómunka

A Megtagadva nagy siker lett, és Judit elkezdett dolgozni a következő regényén, ami a gazdag lőcsei család, a Probst­nerek történetét dolgozta volna fel. Egy egész nyáron át gyűjtötte hozzá az anyagot, de amikor visszaolvasta az addig megírtakat, rájött, hogy ezt nem tudja jól megfogni. – Úgy éreztem, olyan, mint egy ismeretterjesztő tanulmány, így abbahagytam. Ám teljesen elszakadni nem tudtam tőlük, így a második regény, az Elszakítva kapcsolódik ehhez a történethez, hiszen Felvidéken játszódik, néhány szereplője pedig a Probstner család leszármazottja. Dénes családjától nagyon sok történetet hallottam az elmúlt évtizedek alatt a Beneš-dekrétumok következményeiről: a lakosságcseréről, a reszlovakizációról, az elszakított családokról, azokról a gyerekekről, akik minden év szeptemberében a zöldhatáron szöktek Magyarországra, hogy tanulhassanak, aztán a lovak helyett a városi szemeteskocsi elé fogott német és magyar férfiakról, akiket a békében szlovák milicisták hajtottak végig Késmárkon, s az Auschwitzból visszatért zsidó orvos megemelte a kalapját előttük. Ezek a történetek felülírták a Probstnerék ércbányájáról szóló könyvet, és sok-sok interjú és kutatómunka eredményeként összeállt az Elszakítva.

– Miközben írtam, ugyancsak elfogott a kétség olykor-olykor, hiszen végig bennem volt, hogy az első regényhez fogják hasonlítani, azt figyelni, hogy van-e olyan jó, mint az volt. Ez a teher most is rám nehezedik, amikor a harmadik regény leadási határideje közeleg – mondja Judit, aki egyelőre címet keres az új kötetnek, amely ismét Felvidékre kalauzolja majd az olvasót.

Regények

A Megtagadva 1942-ben kezdődik. A kamasz Somlyói Anna és barátnői nem a háborúval vannak elfoglalva, hanem inkább a szerelemmel. Eleinte Horthy Miklós fiába, a fiatal és fess repülőtisztbe szerelmesek, fényképét titokban maguknál hordják. Ám a plátói rajongás után az utolsó gimnáziumi évek meghozzák Anna számára az igaz szerelmet egy gyerekkortól ismerős fiú, András személyében. Sajnos azonban ez a szerelem beteljesületlen marad, mivel a közelgő háború elszakítja őket egymástól. A front közeledtével az emberek egyre több időt töltenek a földalatti búvóhelyeken, a lányokat a családok minden létező trükkel igyekeznek elrejteni a szovjet katonák elől: Anna hosszú hetekig megússza, ám egy napon mégis elkapják, attól fogva rendszeresen, szinte naponta megerőszakolják. Később pedig elviszik „jóvátételi munkára” is, ahonnan hetek múlva sikerül megszöknie.

Hol a haza? Menni vagy maradni? Ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznie az Elszakítva főszereplőinek: a két felvidéki birtokos család, az Engelhartok és a Wildnerek két nemzedékének 1944 és 1953 között. Egy olyan évtizedben, amelyben az impériumváltás, a teljes jogfosztottság sújtja a kisebbségi sorsban élőket, és akikre a kommunista hatalomátvétel élesedő osztályharca miatt sem Csehszlovákiában, sem Magyarországon nem vár más, csak nélkülözés és alávetettség. Ebben az évekig tartó, nyomorúságos és feszült helyzetben lesz szerelmes a regény két főhőse, akik a határ két oldalán elszakítva keresik a boldogság útját. Vajon mit tartogat számukra a jövő?

SZA