Fapados álmok

Hosszú ideig vittem az átjáró tövébe ételt, mert megsajnáltam az ott bevackolt néhány hajléktalant. A rongyos paplan látványától és a mosdatlanság szagától eltekintve ártalmatlan lecsúszottaknak tűntek, nem kéregettek, csak néztek ki a fejükből a semmibe. Nyéki Zsolt jegyzete.A flakonos bor, mint egyetlen boldogsághormon, azért ott volt a kezük ügyében. Aztán egyszer nem hittem a szememnek: egy napfényes reggelen a város gyönyörű főterén, színpompás virágágyás előtt ültek a padon. Ahogy közeledtem, furcsa tócsára figyeltem fel alattuk, mintha a padra tett koszos táskából csorgott, csöpögött volna valami… de nem. Egyikük csak annyira emelkedett fel, hogy visszahúzza a combközépig letolt mackóalsóját – a szükségét végezte s fejezte be épp.

Nem vittem több ételt, és amikor napokkal később városlakókat láttam pihenni, napfürdőzni ugyanazon a padon, nagyon dühös lettem. Minden porcikámban éreztem, s megértettem, hogy az átlagpolgár csupán a saját lelkét nyugtathatja meg azzal, ha letesz egy-egy zacskó ételt a kapualjakba, de megoldást nem nyújt, csak rásegít egy áldatlan állapotra. Az átlagpolgár arra már nem vállalkozik, hogy lemossa a köztéri padokat, s hogy minden nap gondoskodjon ételről-italról, tisztálkodásról, mentális foglalkozásokról. Nem is kell, erre vannak a kijelölt intézmények, a segítő állami, egyházi, civil szervezetek és szakemberek. Az ő oltalmuk alatt mindenkinek jobb, leginkább a hajléktalannak, akinek joga van még egy esélyre, és ha maga is hajlandó tenni érte, kimászhat a gödörből, s nem kell tovább fapadokon álmodoznia. Erre is van követendő példa, felvetve a kérdést: ha valaki semmiféle áldozatot sem hoz azért, hogy picivel is jobb legyen az élete, elvárhatja-e mástól? Akarat és elszántság – erre támaszkodhat az ember.

- Nyéki Zsolt -