Emberek a portrék mögött

Nyíregyháza - A látogatót fekete-fehér képek röpítik vissza az időben.

Az első kép, ami a Városi Galériában szembejön velem, Normantas Paulius 1994-es portréja. Vidám, optimista és nagyon fiatal – tökéletes ellentéte annak a Pauliusnak, aki a 2016-ban készült felvételről néz vissza rám. Azon a fotóművész arcát mély barázdák szántják, tekintete egy papírpohárra mered. Szomorú portré: egyetlen kép csupán, mégis rajta van a tavaly januárban elhunyt fotográfus egész élete, a hatása letaglózó.

– Én is úgy érzem, hogy a kiállításnak ez az egyik legerősebb képe – mondja Csutkai Csaba, akinek Elszármazottak című tárlata 65 portré segítségével viszi vissza a látogatókat az 1990-es évek közepéig. – Antall Istvánnal közösen határoztuk el, hogy albumba gyűjtjük Szabolcs-Szatmár-Bereg megye jeles közéleti személyiségeit, művészeit, tudósait, sportolóit. Úgy terveztük, hogy ő írja meg az interjúkat, és pedig elkészítem a fotókat. A Szabolcs Filmstúdióban nagyon sok művésszel kerültem kapcsolatba, majd jöttek az éremművészeti telepek, és a színház – akkor kezdtem el portrékat készíteni, ami később meghatározó lett az életemben. Elkészültek az interjúk és a fotók, 1999-ben szerettük volna megjelentetni az albumot, de jött az árvíz és ahogy a megyei közgyűlés akkori elnöke fogalmazott, elvitte a kötetet.

Színészek, zenészek, tudósok

– Folytattam a portréfotózást, de az akkor készült képek hosszú időn át a fiókban pihentek. Nemrégiben azonban Szabó Attila (nyíregyházi képzőművész) buzdítására készítettem egy sorozatot tíz nyíregyházi művészről. Mindannyiukat egy olyan tárggyal fotóztam, ami valami fontos az életükben, és egy rövid gondolatot is megfogalmaztak – ezek is olvashatók a képek alatt. A régi portékhoz hasonlóan ezek is fekete-fehérben készültek és ez teljesen tudatos döntés volt. Ezeken a felvételeken az arc a fontos, és úgy gondolom, a színek elterelik a figyelmet a lényegről. Számomra a fekete-fehér kép az a technikai forma, ami leginkább illik a portréfotózáshoz – mondja a fotóművész, a friss képekkel kiegészült régi felvételek pedig majdnem negyedszázaddal repítenek vissza az időben.

Színészek: Kálid Artúr, Szabó Tünde, Hetey László és Hegedüs D. Géza – utóbbi szivarral a szájában –, zenészek: a tragikus hirtelenséggel elhunyt Bódi László Cipő elgondolkodva, a Kossuth-díjas karnagy Szabó Dénes hatalmas mosollyal. Korábbi múzeumigazgatók: Szalontai Barnabás, Páll István és Németh Péter; festők: Huszár István és Kerekes Elek, a költő Ratkó József, az építész Bán Ferenc, a táncművész Szakály György – valamennyiük portréja mögött sorsok, sikerek, kudarcok. Egy falépcsőn ül az olimpiai bajnok öttusázó Balczó András, Béres József a laborban még morózusan néz a fotográfusra, egy másik képen viszont megmutatja: tudott mosolyogni is. De láthatjuk Margócsy Józsefet – Jocó bácsi azt kérdezte viccesen a kép készítőjétől: nekrológhoz kell a fotó? –, Aczél Gézát, egy harangozót, Borsó Jánost és a tákosi dalárda egyik tagját, Lajos Lászlót is – hű tükörképei az 1990-es éveknek, tekintetükben ott vannak a mögöttük hagyott évtizedek.

Nem mindenki láthatja

– Annak idején többen is azt kérdezték: atyaég, hogy nézek ki!? Azt mondtam nekik, nézzék majd meg húsz év múlva a képet, akkor biztosan tetszeni fog! Sajnos nem mindenki tudja ezt megtenni, sokan nincsenek már közöttünk – mondja Csutkai Csaba, hozzátéve: a képek mögött igazi, nagy emberek vannak, akiket mindig is nagyra tartott és akiknek nemcsak a megye életében volt és van nagy jelentőségük, de az övében is.

KM-SZA