Piros-fehér-zöld pántlikák a sírokon

Doberdó - Ésik Sándor világjáró sorozatának 137. epizódja.

„Képe alatt ketyeg az óra, ő maga elment Doberdóra”. Deák Mór, kortárs költőnk sorai járnak az eszemben, miközben a redipugliai osztrák–magyar katonatemető kövei között lépdelek. Egy megsárgult fénykép ihlette a sorokat, mely egy nagyon idős asszony vitrinjében állt.

Bocsánatos betűhibák

Milyen baljóslatú, dobpergésszerű a szó: Doberdó. Vagy mondjunk inkább sortűzszerűt? Amikor még nem volt Don-kanyar, akkor az Isonzó jelentette ugyanazt. Egy folyó, amely mellett magyar katonák tízezrei vesztették életüket.

Itt nyugszanak a szomszéd falu sírkertjében. Nagyobb részük közös sírban, kisebb, sokkal kisebb részük kapott csak saját követ. A betűhiba némelyiken megbocsátható, nem magyar kéz írta, véste. Tiszteletre méltó, hogy milyen gondozott a hely.

A közös sír nagy emlékköve mellett kopjafa áll. A sír­emléknek ez a formája más nemzeteknél nemigen járja. A koszorúk frissek, a piros-fehér-zöld pántlikák színét még nem szívta ki a perzselő mediterrán nap. Találtam egy követ, melyen a „Farkas” feliratot kézzel karcolva egészítette ki valaki keresztnévvel, és Nagy-Magyarország-matricát ragasztott mellé. Lépten-nyomon tetten érhető, hogy mindennapos vendégek itt az unokák, és az áldó imádság sem hiányzik hősi halált halt őseink nyughelyénél.

Márványfalon sorakozó nevek

Elmerengek, hogy eleget tudunk-e a múltunkról, és megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy ápoljuk emlékeit. Említettem már, hogy elegendő jelét látom az ide elzarándokoló magyarok keze nyomának, de vajon hányan hajtanak el a közeli autópályán Trieszt és Szlovénia felé anélkül, hogy felkapnák a fejüket: nicsak, ez az Isonzó.

A bűntudat onnan való, hogy én magam is közéjük tartozom. Idáig jutok magamban, aztán tovább sétálok. Megnézem az olaszok emlékhelyét.

Nem kevesebb mint százezer itáliai végezte be itt életét. Egy domboldalon huszonkét márványfalon sorakozik a sok név. Mindegyiken végigfut a „presente, presente” felirat. Érthető, és mégis nehéz lefordítani.

A monumentális emlékmű méretei kis túlzással a piramisokkal vethetőek össze. Eszembe jut a vietnami háború washingtoni nagy emlékfala, amely fényes fekete gránitból van, és aki a neveket olvassa, egyúttal saját magát is látja visszatükrözve. Ott is, itt is a város moraja zökkenti vissza a jelenbe a megilletődött látogatót. A harcok színhelye a közelben van, ott is sok dolog emlékeztet a vérzivataros múlt századra.

KM