Lelkünk, ebek harmincadján

Amikor Fülöp, oldalunk vezető írásának főhőse bújócskázni kezdett, s beugrott a ruháskosárba, két dolognak adta óvatos jelét: megbocsát az embernek mint fölöttes lénynek, és élni akar. Normális érzésű, gondolkodású ember viszont nem bocsáthat meg Fülöp gazdájának (persze jelen esetben már a gazda fogalma is értelmezhetetlen), és a hozzá hasonló „lényeknek”. Nyéki Zsolt jegyzete.

Bevallom, először komoly fenntartásokkal hallgattam a történetet arról, hogy magyar menhelyeken árválkodó ebekkel a raktérben rendszeresen fordulnak speciális, légkondicionált furgonok nyugat-európai országokba. Német, svájci vagy épp dán családok ugyanis előszeretettel adnak új esélyt a mi kivert kutyáinknak: az igazi gazdára váró állatok közül internetes portálokon kiválasztanak egyet, örökbe fogadják, s aztán várják az autót. Gyakran örömkönnyekben úszva veszik át az új családtagot, s a megvendégelt, ajándékokkal elhalmozott sofőrnek lelkesen mutatják, milyen meleg vackot rendeztek be, abban milyen játékokat halmoztak fel, hogy mindent megadjanak az addig sokat szenvedett kutyusnak. Akár a jóléti társadalom egyik szimbólumaként is elintézhetnénk a jelenséget, ám ettől sokkal mélyebb az ügy. Mintául szolgál és tükröt tart elénk, hogy hol tartunk műveltségben, intelligenciában, felelősségben, s persze következetességben a nagy magyar puszta peremén. Nyugat-Európa országaiban szinte ismeretlen fogalom a kóbor állat, mert aki egyet is befogad, arról élete végéig gondoskodik, eteti, itatja, összeszedi utána a piszkot, s a nem kívánt szaporulatot ivartalanítással előzi meg. Na, ezt vessük össze a magyar végek gyakorlatával, Fülöp és társai sorsával…

„Csak kutyák…” – jöhetne a legyintés, de ettől valóban mélyebb a szembesítés: hol marad a protokoll mint eljárások szigorúan követendő rendje és fokozata, ha alapvető magatartási, erkölcsi normákról van szó? Ha jól mennének a dolgaink, akkor már az első értékrendi bölcső, a családi közösség adna a társadalom számára olyan utánpótlást, amely ember és állat, egyáltalán az élő és élettelen környezet tiszteletében edződött. Ha nem működik (márpedig aggasztó mértékben nem működik) a szülői példa és jóra nevelés, akkor a nevelő, oktató intézményekre hárul a feladat, szép szóval, jó gyakorlat bemutatásával. Ha pedig zátonyra fut minden jobbító szándék, s valaki felelőssége teljes tudatában rúgja fel a normákat, kegyetlenkedik, tesz magasról az írott és íratlan szabályokra, akkor azt meg kell büntetni, de úgy, hogy az legyen kijózanító, precedens, elrettentő példa. Nincs életkörülményre, „szocializációs mikroközegre” hivatkozó enyhítő körülmény, csak zéró tolerancia – akkor is, ha „csak” Fülöpről és társairól van szó.

- Nyéki Zsolt -