Az alagút végén

– Lesz még ebből valaki? – kérdezte nem túl tapintatosan, de annál őszintébben az újszülöttintenzíven dolgozó doktornőtől édesapám, amikor 35 évvel ezelőtt megpillantott az inkubátorban fekve, nem éppen szalonképes állapotban. Palicz István jegyzete.

Ahogy mesélte: az ábrázatom csúnya, a testem törékeny volt, az inkubátorból pedig rémisztő csövek álltak ki, így nem csoda, hogy egymás után pörögtek le jó apám szeme előtt A bolygó neve: Halál akcióhorror és a Csillagok háborúja űropera legbrutálisabb filmkockái. Minden oka megvolt az aggodalomra, hiszen idejekorán, mindössze másfél kilóval jöttem a világra, és nem kevés munkát adtam a körülöttem sürgő-forgó fehér köpenyeseknek, hogy életben tartsanak. A pár évvel korábban született „bátyám”, akit sosem ismerhettem meg, nem volt ilyen szerencsés, a húgom viszont – aki hamarosan anyai örömök elé néz – már hozta az ideális paramétereket: kilenc hónap után, jó súlyban és remek egészségi állapotban látta meg a fényt „az alagút végén”.

A születés hete kapcsán a személyes „élmények” mellett néhány felnőttként megtapasztalt eset is kikívánkozik belőlem: láttam, mekkora kihívás elé állítja a szülőket a testi és/vagy szellemi fogyatékossággal küzdő gyermekek felnevelése, pláne, ha a kősziklaként helytálló anyák mellől idővel lelép a besokallt apa. Ismerek olyan házaspárokat, akiknek, bármennyire szeretnének is, sosem lehet gyermekük, vagy a csábító CSOK ellenére sem merik felelősen bevállalni a második, harmadik utódot.

A mélyszegénységben élő megélhetési gyermekvállalók ezzel szemben a semmire szülik a hatodik, hetedik, nyolcadik porontyot. Vajon belőlük lesz egyszer valaki?

- Palicz István -