87-es nagy havazás: Helikopteren érkezett Kisvárda megmentője

Kisvárda - Harminc éve történt: megyénket is megbénította az emlékezetes tél.

Manapság már néhány centiméter hó is megbénítja a globális felmelegedéstől elkényelmesedett hazánkat. Harminc éve, 1987 januárjában azonban tényleg minden adott volt a káoszhoz: a szélsőséges hóvastagság, szélerősség és hőmérséklet eredményeképpen összeomlott a közlekedés, bezártak az iskolák, a világtól elzárt településekre tankokkal szállították a kenyeret. Mint az Időkép összefoglalójából kiderül, azokban a napokban az észak-északnyugat felől beözönlő hideg és a dél-délkelet felől beáramló enyhe levegő keveredése egy önálló kis ciklont hozott létre a Kárpát-medence felett. Január 10-én este már az egész országra kiterjedt a havazás, amely megszakítás nélkül folytatódott három napon keresztül. A hideg levegő betörését heves szélviharok kísérték, a széllökések sebessége néhol a 100 km/órát is túllépte, országszerte hatalmas hóakadályokat építve. Január 12-én reggelre az ország túlnyomó részét már 20–40 centiméteres, a magasabban fekvő területeket ennél is vastagabb hótakaró borította, mindeközben évszázados hidegrekordok dőltek meg.

Rosszabbodik a helyzet

Térségünkben már néhány nappal korábban is előfordultak fennakadások: „A 70–80 km/óra sebességű vihar tegnap óta egyfolytában hordja a havat a megye útjain. Az Útinform ügyeletének esti jelentése szerint járhatatlan a Kisvárda–Jéke, a Kisvárda–Fényeslitke közötti út, valamint a szabolcsveresmarti, a tiszateleki és a benki bekötőút” – olvasható a Kelet-Magyarország 1987. január 8-ai címlapján. „A bejáró diákok és munkások egy része nem érkezett meg az iskolába, illetve a munkahelyekre csütörtökön Kisvárda térségében. Szerdától kezdődően a hófúvás egy sor utat járhatatlanná tett, hiába takarították el a gépek a havat, az erős szél hamarosan visszahódította a használhatóvá tett szakaszokat is” – tudósított lapunk egy nappal később.

„Csütörtökön még bíztunk az idő javulásában, pénteken azonban sajnálattal kellett tapasztalnunk, hogy a szél újból fel-feltámad, ráadásul megérkezett a hó utánpótlása is. Fel kell készülnünk a helyzet rosszabbra fordulására is; a sóstóhegyi meteorológiai állomáson megtudtuk, hogy mínusz húsz fokhoz közeli hőmérsékletet mértek péntekre virradóra, a barométer pedig újabb csapadékot jelez. A reggeli Puskin expressz késve, kerülőúton közlekedett, mert Fényeslitke és Kisvárda között síntörés következett be a hideg miatt” – írta lapunk 10-én. Két nappal később járhatatlan utakról, a hó fogságában ragadt autóbuszokról, megfeszített küzdelemről szóltak a hírek. „Nem enyhül a tél szorítása. A mezőgazdasági szakemberek ugyan örülnek a vastag hótakarónak, viszont egyre több a gond a megye útjain. Nyírbátor, Vásárosnamény, Záhony, illetve Ohat-Pusztakócs felé egyáltalán nem indították útnak a délelőtti vonatokat. Minden egyes vonatért megküzdöttek a vasutasok Záhonyban, ahol a –27 fokos hidegben akadt olyan mozdony is, amelyet – a csapágyfolyadék lehűlése miatt – három másiknak kellett megtolni, hozzásegíteni az induláshoz.”

„Vasárnap este operatív bizottság alakult Nyíregyházán, amelynek tagjai – a közlekedésért, az utakért, az ellátásért felelős vállalatok vezetői, a honvédség, a rendőrség, a polgári védelem képviselői, valamint a megyei tanács, és a megyei pártbizottság vezetői – a rendkívüli helyzet teendőinek összehangolását vállalták. A legutóbbi ülésük után megtudtuk: a reggeli 62 elzárt településből délutánra 34-et kiszabadítottak a hó fogságából.”

Hómarók, lovas szánok

„A közúti igazgatóság emberei és gépei megfeszített erővel dolgoztak az utak járhatóvá tételén, erőiket elsősorban oda koncentrálták, ahová hétfőn az élelmiszerszállító járművek nem tudtak eljutni. Az utak felszabadításában a honvédség alakulatai is részt vesznek – hétfő délutánra a Balsa felé közlekedő kisvonat is az ő segítségükkel érhetett céljához. Kilenc alkalommal került sor arra, hogy a mentőt hómaró segítségével juttatták el a beteghez. Tiszatelek térségében veszélyes helyzet alakult ki: zárlatos lett egy magasfeszültségű vezeték, fennállt a veszélye, hogy Kisvárda és környéke áram nélkül marad. Egy helikopter segítségével küldtek ide szerelőt a TITÁSZ-tól, aki nem tehetett mást, úgy kapcsolt át, hogy »csak« Kistiszahát maradt áram nélkül” – olvasható többek között lapunk 13-ai körképében.

Másnap már jobb hírekről írt a Kelet: „Kedd reggelre már csak tíz helység lakóit nem lehetett elérni, délutánra ez a szám hatra csökkent. Előfordult, hogy lovas szán vitte az elzárt településre a kenyeret.

A nyíregyházi repülőtéren leszálló Mi–8-as katonai helikopter rotorja alaposan megkavarta a porhavat, majd a magasba emelkedett a gép. Pár száz méter magasból ­csodálatos a látvány: ­végtelenbe nyúló hófehér paplan a tájon, a házak, fák-bokrok kicsire húzzák magukat a hidegben. Itt-ott már feketére tisztított-járt főút kanyarog, odébb ki-kibarnállik a tarló a hó alól – a mindent elseprő szél mintha az összes havat egy helyre hordta volna.”

Küzdelem a kisvasúton és Berkeszen

Palicz Mihály számára különösen emlékezetes a harminc évvel ezelőtti havazás: mozdonyvezetői szolgálata a Nyírvidéki Kisvasúton 56 órásra nyúlt azokban a napokban.

– Este indultunk, Herminatanyától két mozdonnyal törtünk utat a hófúvásban, Dombrádig azonban nem jutottunk el aznap. Újdombrádot elhagyva elakadtunk – hiába volt hóeke az első mozdony elején, nem tudtunk átjutni a kétszáz méter hosszú hóbuckán – idézte fel az 1987-es eseményeket a nyugdíjas vasutas. – A személyzet néhány tagja gyalog indult vissza Tiszatelekre, mi pedig a motorok járatásával tartottuk melegen a gépeket. Az enyémet azután leállítottam egy műszaki hiba miatt, és mivel akkoriban nem használtak fagyállót a vasútnál, le kellett engednem a hűtővizet. Csak azért másfél órát ástam, hogy hozzáférjek a megfelelő szerkezetekhez. Közben elfogyott a szén, ezért mindent felhasználtunk, hogy melegen tartsuk a személykocsit, még a mozdonyok tartalék kenőolajkészletét is – emlékezett a mozdonyvezető, hozzátéve: utasokat szerencsére nem szállított a vonat. – Másnap reggel a pályafenntartási szakszolgálat dolgozói ástak ki a majd’ négyméteres hóból, amiből a telefonpóznák teteje is alig látszott ki. Estére értünk Dombrádra, fűtött laktanyában tölthettük az éjszakát, de az senkinek sem jutott eszébe, hogy értesítse a családjainkat – nem tudták, hol járunk, mi történt velünk. Harmadnap ismét megpróbáltuk felszabadítani a pályát, de csak Tiszatelekig jutottunk el. Visszatértünk Dombrádra, a mozdonyokat a fűtőházban hagytuk, mi pedig Záhonyig busszal, onnan vasúton tértünk haza Nyíregyházára – mesélte Palicz Mihály a hosszúra nyúlt szolgálatról.

– A legnagyobb hóvihar, amire emlékszem, az 1987-es volt. Teherautóval sem lehetett az utakon közlekedni, a kenyeres kocsi sem tudott bejönni Berkeszre – mesélte a település polgármestere, Szidor Attila. – Nem hagyhattuk kenyér nélkül az embereket, ezért úgy döntöttünk, traktorral indulunk el Kisvárdára péksüteményért, amit aztán kivittünk a berkeszi boltokba. Bezártak az általános iskolák és a környék gimnáziumai is, megállt az élet egy bő hétre. A hatvancentis hóval az útkezelő sem boldogult, akkora viharok voltak, hogy mire az utca végén eltolták a havat, az elejét megint befújta. Amikor a front keresztülment az országon, megjelentek a harckocsik és megtisztították az utakat. Az udvarokról pótkocsival hordtuk ki a havat, mert két ház között olyan magasan hordta össze a szél, mint egy teherautó.

KM