Kalandos és kátyús út vezet egészen Vereckéig

Verecke - Két esős nap között ragyogó napsütésben evickéltünk fel s le Árpád nyomdokain.

Csoda történt. Ezúttal nem volt sem kék, sem sárga a honfoglalási emlékmű a Vereckei-hágón. Ellenben nagyon sok szép, friss nemzeti színű szalaggal szépített koszorút lengetett a szelíd szél. Szombat volt, itt-ott hófoltok jelezték, hogy alighanem zord tél közelít. Ám akkor még ragyogott a nap, s népes honi elittársaság tisztelgett honfoglalóink történelmi tette előtt. Majd egy még nagyobb társaság váltotta őket, akik Felvidékről jöttek hasonló céllal. De akadtak helybeliek is a főhajtók között.

Lesz út előbb-utóbb

Az Alsóvereckétől vezető régi (fő)országút a Vereckei-hágóig talán még sosem volt olyan rossz állapotban, mint most. A 12 kilométeres szakasz megtétele egy óránál is többet vett igénybe. Gyalog sem került volna sokkal több időbe, csak hát nem mindenki bírta volna a (tor)túrát. Maradt hát a zötykölődés. Méterenként bukkantak elő mély kátyúk, melyeket se megközölni, se kikerülni nem lehetett. Azt mondják a helybeliek, hogy amióta az 1980-as moszkvai olimpiára elkészült az új országút, a régire rá sem hederítettek. Még egy lapáttal sem…

De azért van jó hírünk is – melyet Horváth Miklós beregszászi kolléga osztott meg velünk – „a magyar kormány anyagi támogatásának és Hennagyij Moszkal, a Kárpátalja megyei állami közigazgatás elnöke hozzájárulásának köszönhetően a Tisza Európai Területi Társulás tevékenysége keretében rekonstruálni fogják azt a 12 kilométeres útszakaszt, amely a magyarság Kárpátalján lévő egyik legjelentősebb szentélyéhez, a Vereckei-hágón álló honfoglalási emlékműhöz vezet. Az út felújításához Magyarország az Eximbank közvetítésével másfél millió eurós hosszú lejáratú kölcsönt ad Kárpátaljának.” Sajnos, arról nem szól a fáma, hogy mikor kezdődik a beruházás. A vissza(haza)út előtt némi szorongásra adott okot az az infó, miszerint há­romórás várakozást prognosztizáltak az ukrán–magyar határátkelőkön. Mi elsőre az Asztély–Beregsurány átkelőt vettük célba. Mikor láttuk, hogy legalább fél kilométeres a kocsisor a sorompón kívül, gondoltunk, túrázunk egyet: másodjára megcélozzuk Mezőkaszonyt Barabással a túloldalán. Hát ez is csak elsőre tűnt jó ötletnek, mert a népsűrűség itt sem volt ritkább, ráadásul az ukrán számítógépes útlevél-ellenőrző rendszer is kapitulált. Azt javasolták, próbáljuk meg a négyig nyitva tartó Harangláb–Lónya átkelőt.

Adventi határtúra

Volt még egy óránk. Mezőkaszony és Csonkapapi között mintha a vereckei útra találtunk volna vissza, már ami a minőséget illeti. Még negyvenöt percünk volt kapuzásáig, mindössze egyetlen kocsi állt előttünk. „Megfogtuk az isten lábát” – gondoltuk. Ám örömünk elillant egy napra, mert az ukrán határőr visszafordította az embereket, mondván: a magyar kollégáik már nem fogadnak több átlépőt, mert sokan várakoznak a túloldalon. Négyig már nem léptetnék át. Ez olyan, mintha egy boltot záróra előtt annyival korábban csuknának be, mint amennyi időt a kiürülésre szánnak.

Még mi jártunk jól, mert akadt egy fiatalember, akit családjával, hatéves kisfiával az ukrán útlevélkezelők még kiléptettek, de a magyarok már nem léptették be. Ha nem a szenvedő féltől hallom, el sem hiszem, hogy ilyen létezik. Pedig létezik…

Nem maradt más hátra, mint előre, azaz vissza Asztélyba. Így aztán szépen öt órára duzzadt a három, viszont páratlan és megismételhetetlen(!) élményekkel lett gazdagabb az ember fia.

- Györke László -