Túl a végső búcsún

Távol élő barátom gyakran felhív. „Mit csinálsz? Hogy megy a sorod?” – teszi fel a kérdéseit. S én beszámolok az egészségemről, a családomról, és azokról, akiket ő is ismer, ahogy azokról is, akik mostanában távoztak el az élők sorából. „Úgy látom, te mindig temetésre jársz” – jegyezte meg nemrégiben. „Nem, nem…” – szabadkoztam, de döbbenten elgondolkodtam. Tényleg, ha az ember elér egy bizonyos kort, s rengeteg az ismerőse, egyre többtől kell végső búcsút vennie. Dankó Mihály jegyzete.

Halál. Nincs ennél fájdalmasabb, borzalmasabb szó. A vég, a visszavonhatatlan elmúlás – rettenetes. Itt hagyni a szeretteinket, itt hagyni mindent, ami szép és jó volt. A legszomorúbb ember is talál fényt a múltjában, ha visszanéz. Különösen az, aki szeretett, s akit szerettek! Túl a vallásos hiten a tény nem változik. A sír mindent lezár, ami a testhez tartozott. Marad az emlék, a lábunk nyoma, a papírra vetett szavaink, a kimondott gondolataink, elvégzett tetteink. „Csak az hal meg, akit elfelednek” – tartja a mondás. Igen! Tudjuk, hisszük! Bár igazából elég néhány nemzedék, hogy örökre bezárjon az emlékezés kapuja, ezt is sejtjük. S amíg élünk, ha nem is minden pillanatban, de legalább ilyenkor, a halottak napjához közeledve lapozzuk fel sorsunk olvasókönyvét! Nézzünk bele, kit gyászol örökké lelkünk, kiért sír vagy sírt egykor szemünk!

Nekünk, élőknek kötelességünk rájuk gondolni, gyertyát gyújtani, imát mormolni, mert ránk is csak akkor fognak így emlékezni. S nem a sírhant fölé emelt obeliszk vagy kereszt, nem a virágcsokor nagysága, nem a látványos gyertyafüzér szépsége számít. Inkább az, mit hordoz valaki a szívében, az emlékeiben.

Mert mi az élet? Küzdelem. Mi a halál? Beteljesedés. Ha közel jutunk a véghez, méltóan lépjünk be a kapun, s adjuk át a lángot, hogy akik utánunk jönnek, azok őrizhessék.

- Dankó Mihály -