Sorokba gyűjtött kalandok

Vásárosnamény - A több évtizedes történetek szólnak kortörténetről és vadásztörténelemről is.

Többször is átélte már a vadászatait a Vásárosnaményban élő Vári István. Először akkor, amikor valójában elejtette a vadat, azután pedig akkor, amikor szavakba, történetekbe öntötte élményeit, gondolatait. Ezekből a visszaemlékezésekből aztán megszületett a Vadászatok a Beregben és azon túl című könyv, így már nemcsak ő, hanem mindazok átélhetik újra és újra a kalandokat, akik érdeklődnek e hobbi iránt.

Komoly pártfogó kellett

A vadászattal már apró gyermekként elkötelezte magát Jékén, hiszen vadász volt az anyai nagyapja, több nagybáty­ja, s édesanyja is gyakran elkísérte a vadászatokra a családtagokat. Az édesanya ráadásul horgászni is szeretett, István fia 6–8 éves lehetett, amikor kiváltotta számára az első engedélyt.

– Harmincéves voltam 1981-ben, amikor letettem a vadászvizsgát. A tarpai Esze Tamás Vadásztársaság tagja lettem, csakhogy akkoriban nem volt könnyű bekerülni a vadászok közé, komoly pártfogóm volt Szász Károly személyében – elevenítette fel a kezdeteket Vári István.

– Az első időszakban Vásárosnamény és Tarpa környékén vadásztam, aztán eljutottam a Nyírségbe és Dunántúlra is. Vadásztam többek között a Bakonyban, Somogy, Zala, Baranya, Nógrád megyében, a Zempléni-hegységben. Minden olyan vadat elejtettem, ami Magyarországon lőhető, azonban a vaddisznó vadászata áll hozzám a legközelebb. Egyrészt egész évben vadászható, másrészt a gazdák még örülnek is annak, ha gyérítjük a kultúrnövények ádáz megdézsmálóinak egyedszámát.

S vajon hogy jött a könyv megírásának a gondolata?

– Pár éve unalmamban elkezdtem leírni a vadászkalandokat, hogy megörökítsem azokat magamnak, a családomnak, de legfőképpen az unokáimnak. Az írások felkerültek a Nimród vadászújság honlapjára, illetve megjelentek a lapban is. Kiss B. Zoltán vadászbarátom vetette fel, mi lenne, ha egy könyvben is megjelentetném az írásokat. Így aztán sok-sok támogatónak köszönhetően a közelmúltban megjelent a könyv – folytatta Vári István.

– A kiadványban 15–20–30 éves történetek is szerepelnek, így egy kicsit van benne kortörténet és vadásztörténelem is. Már egy második köteten is gondolkodom. Abban szó lenne többek között a vadászat iránti szeretetről, a vadász, az ember és a természet viszonyáról, a vadászok társasági életéről, s arról, hogyan is kezdtem el én vadászni. Kicsit furcsának tűnhet, hogy a gyermek- és ifjúkori emlékeimet a második kötetben fogom megírni. Talán ezzel kellett volna legelőször kezdenem, de akkor még nem gondoltam volna, hogy erről is lesz mondanivalóm. Különben 2003-ban társszer­zőként közreműködtem a Felső-Tisza-vidéki vadgazdák által kiadott emlékkönyv megírásában, ami História címmel jelent meg.

Puska helyett fényképező

Ha az eső nem szól közbe, a Beregdaróci Vadásztársaság tagjaként Vári István mostanában is kiül a lesre, s várja a kukoricaföldek ellenségét.

– Pár napja is kint voltam a határban, de nem mozgott azon a területen vaddisznó. A vadászat mégsem volt eredménytelen, hiszen sikerült a „vadkárelhárítás” – mesélte viccesen, majd hozzátette: – Igaz, sok vad trófeájával büszkélkedhetem, számomra mégsem a vad elejtése a legfontosabb, hanem hogy kint lehetek a természetben. Gyakran előfordul, hogy ha az etetőmnél vadak vannak, akkor nem a puska, hanem a fényképezőgép után nyúlok…

KM