490 éve volt a magyar történelem leggyászosabb csatája

Nyíregyháza - Augusztus 29-én volt éppen 490 éve a mohácsi csata, vagy ahogy csak emlegetjük: a mohácsi vész.

Hunyadi Mátyás 1490-ben bekövetkezett halálával szétesett az erős, központosított magyar királyság. A hatalomért egymással marakodó főúri és köznemesi csoportok kaparintották kezükbe a királyi jövedelmeket, szélnek eresztették a híres fekete sereget. Az új uralkodócsalád, a Jagellók alatt az államkincstár kiürült, a déli végvárrendszer meggyengült, annyira, hogy a Török Birodalom ambiciózus, fiatal szultánja II. Szulejmán 1521 tavaszán Magyarország ellen indult, és akadálytalanul vette be a védelem kulcsát, Nándorfehérvárt. Nyitva állt az út az ország szíve felé! Senkinek nem lehetett kétsége azután, hogy a török hamarosan visszatér és az ország belseje felé nyomul majd.

Százezer fős török sereg

Bár a magyar országgyűlés határozott intézkedéseket hozott a hadsereg felállításáról, de a végrehajtás egyre késett. A sok hamvába holt tervből, rendelkezésből egyetlen egy vált be igazán: Tomori Pál kinevezése kalocsai érsekké és alsó-magyarországi főkapitánnyá. A magyar udvar jó előre értesült az 1526-ra tervezett szultáni hadjáratról, de Tomori minden figyelmeztetése, könyörgése, fenyegetőzése dacára a fősereg megszervezése késett. Az uralkodó, II. Lajos király április 24-ére, Szent György napjára országgyűlést hívott össze Rákos mezejére, ám ott mindenről vitáztak, csak az ország védelméről nem esett szó.

A szultáni had pedig elindult és 1526. június 30-án Nándorfehérvárra érkezett. Báthori István nádor a Szávához sietne, hogy az átkelést megakadályozza, de senki sem hajlandó követni, amíg a király hadba nem száll! A szultán így háborítatlanul kelt át a Száván, majd a Dráván és jutott el augusztus 29-re a mohácsi síkra. Serege több mint 100 ezer főből állt, de ezek közül csak mintegy 60 ezer volt a harcos.

Időközben a király is elindult Budáról, s Tolnát érintve vonult déli irányba, Mohácsnak.

Belefulladt a patakba

Itt találkozott 1526. augusztus 29-én a két sereg, itt vívták meg azt a csatát, mely évszázadokra meghatározta a magyarok sorsát, és amely csata a törökök elsöprő győzelmével végződött. A 25 ezer fős magyar sereg már a hajnali órákban elfoglalta a helyét. A nehézlovasság és a 10-12 ezer gyalogos képezte az első harcrendet. Itt állt Tomori Pál is bandériumával. A mélységben és szélességben tagolt második harcrendet a király, a főméltóságok és a főpapok bandériumai alkották. A király mögött 1000 nehézlovas sorakozott fel, a két szárnyat a könnyűlovasok biztosították.

Fülledt, nyári nap volt, és a törökök, akik a hosszú meneteléstől kifulladva érkeztek meg, nem is akartak aznap csatázni. Amikor délután négy óra tájban az elöl haladó ruméliai hadtest megkezdte a leereszkedést a magyarokkal szemben álló dombról (melynek aljában korábban már felállították a török ágyúkat és ott álltak a janicsárok is) és táborba szálláshoz készülődött, Tomori, felismerve a kínálkozó helyzetet, támadásra rendelte az első harcrendet.

A szélvészként rohamozó lovasság, nyomában a gyalogsággal, áttörte magát a ruméliaiakon, ám akkor az ágyúk és a janicsárok elé kerültek, akiknek puskatüzei nagy kárt okoztak a támadók soraiban.

A sikeresnek induló támadás láttán Tomori a második harcrendet is támadásra rendelte. Ugyanakkor a ruméliai hadtest mögött feltűnt az anatóliai hadtest is, amelyik lekötötte a többi magyar erőt, és azok így nem tudták a rohamot támogatni. Az első harcrend rohamának kifulladása után a harc már nem csata volt többé, hanem a magyar sereg szétszóródott részeinek küzdelme az életért. Az első roham után eltelt másfél óra múlva már általános lett a futás, kinek menedéket nyújtott, kit örökre eltemetett a csatatér környékén elterpeszkedő mocsár. Kit elfedett az üldözők elől, kit elborított az estefelé meginduló hatalmas zápor. Futott a király is, és a megáradt Csele-patakon átugratva leesett lováról és nehéz páncéljával az iszapban elmerülve megfulladt.

Pótolhatatlan veszteségek

Egyedül Tomori nem menekült. Holttestét a csatatéren találták meg, és levágott feje másnap a szultáni tábor „fődísze” lett.

Az ország e másfél–két óra alatt pótolhatatlan veszteséget szenvedett: meghalt a király, 7 püspök, 28 főúr, 14 ezer katona, és ami még szörnyűbb, végleg elbukott az önálló magyar királyság és az ország jelentős része évszázadokra idegen uralom alá került.

-  Dr. Bene János -