„Mindegy, hogy a spicc-cipő Nyíregyházán töri fel a lábad, vagy New Yorkban: ugyanúgy fáj”

Nyíregyháza - Szakály György az elmúlt hetekben többször is járt szülővárosában. A Nyíregyházi Egyetemen a Magyar Táncművészeti Főiskola közreműködésével induló táncos és próbavezető alapszakról beszélt, a Művészeti Szakközépiskolában pedig az Universitas-gyűrű átadásában segédkezett.

Ez utóbbi esemény előtt találkoztunk, és arról beszélgettünk, mennyit változott a balett helyzete, de arról is kérdeztük, hogyan éli meg azt, hogy napjainkban jóval kevesebben jelentkeznek a klasszikus balett táncművész szakra, mint az ő idejében.

Nehéz pálya, sok buktatóval

– A jelentkezők száma csökkent ugyan az utóbbi tíz-tizenkét évben, de stabilizálódott kilencven-száz körül, és az elmúlt öt évben már nincs visszaesés – mondta, hozzátéve: a mostani helyzetet nem lehet és nem is szabad összehasonlítani a két–három évtizeddel ezelőttivel.

– Egy időben megnőtt az igény a hagyományok ápolása, az értékek átadása iránt, amelyekre nemcsak a mindennapi életünk, a vallás vagy a kultúra épül – e nélkül a klasszikus balett is elképzelhetetlen. De a változások kézzelfoghatók: a képzés jóval összetettebbé vált, a technika tudományos alapokon nyugszik. Ez egy rendkívül nehéz pálya, ahol legalább kilenc, embert próbáló év után sem biztos, hogy valakiből jó táncos válik. Legfeljebb húsz-huszonöt évig lehet csúcson lenni, de a táncművészek anyagi, erkölcsi megbecsülése sem efelé tereli a fiatalokat. Ma nem trendi nehéz, kemény munkával járó hivatást választani, hiszen aki a tévében pár percig bohóckodik, sztárrá válhat, és sokaknak ennyi elég. Amikor a Macskákban játszottam, a rajongók gesztenyepürét tettek az ablaktörlőmre (egy interjúban beszéltem róla, hogy szeretem) és lufikat akasztottak a kilincsemre a szülinapomon – de vajon a balett mai nagy egyéniségeit mennyien ismerik? A kultúra megítélésétől is függ, hogy a fiataloknak eszükbe jut-e művészeti pályára lépni, és most ebben nem állunk túl jól, így a szülők általában pénzügyi, gazdasági területre terelik a gyerekeiket.

A siker a fizetség

Arra a kérdésre, hogy ezt fájlalja-e, Szakály György azt mondja, nehéz szívvel látja, hogy a felvételi vizsgát alig fél nap alatt meg tudják oldani – amikor ő jelentkezett, az még hétfőtől szombatig tartott.

– Sok kampányt indítunk, bízom abban, hogy a Nyíregyházi Egyetemen induló képzés is népszerű lesz, de amíg a kultúra megítélése, az abban dolgozók megbecsülése nem változik, ezt a problémát mi, a Táncművészeti Főiskola önmagunkban nem tudjuk megoldani. Én azt szoktam mondani a növendékeknek, hogy aki nem hal bele abba, ha nem lehet táncos, keressen más hivatást. De akit a színpad beszippantott, nem tud és nem is akar mást csinálni.

– Persze, ez hosszú út, a növendékek pedig nap mint nap felteszik a kérdést: miért kell ugyanazt a mozdulatot százszor, ezerszer, tízezerszer megismételni? Hát azért, mert a begyakorolt lépések egyszer majd előadássá állnak össze. A siker a fizetség, és ebből a szempontból majdnem mindegy, hogy a spicc-cipő New Yorkban vagy Budapesten töri fel a lábad: mind a két színpadon ugyanúgy fáj. A taps pedig mind a két helyen ugyanolyan jól esik. Ez az, ami miatt csináljuk.