Nem ministrál ott, ahol nagymisét mondott

Nyíregyháza - Úszóból bokszoló, aztán harcművész lett Miló András, aki a lányait is elindította a küzdősportbeli sikerek felé. Interjú Miló Andrással.

A sportágak közül melyik volt az első és mi jelentette az indíttatást?

Miló András: A felmenőim is sportoltak, a nagyapám pankrációs volt, az apám bokszoló és úszó, mindkettőben nemzetközi eredményekkel is rendelkezett. Ahogy Hofi is mondta, ha egy gyerek nekidől a kredencnek, akkor nem mindegy, hogy az Új magyar lexikon vagy a lekvárosüveg esik a fejére... Úgyhogy nekem közegem volt a sport. Az úszás és a küzdősport is apáról fiúra szállt, én is úszni kezdtem a Bujtoson. Most a tó melletti házamban beszélgetünk, itt állt nagymamám víkendháza, a tó pedig akkor fürdőként funkcionált, körben azokkal a kabinokkal, amelyek még most is megtalálhatók Sóstón. Fedett uszoda nem volt Nyíregyházán, télen is kellett csinálni valamit, így amikor nagyobbacska lettem, elkezdtem bokszolni, mert keményebb dolgokra is vágytam.

Több sportághoz is kötődik, ám ha Nyíregyházán kiejtik a nevét, a sportszeretők azért a harcművészetekre aszociálnak. Ezeket ön honosította meg szűkebb hazájában?

Miló András: Amikor fiatal voltam a bunyón kívül híre-hamva sem volt más küzdősportnak. Akkoriban jöttek be a Bruce Lee-filmek, majd egyre több helyen jelent meg Magyarországon a karate. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a háború után, majd 1956-ban külföldre disszidált rokonok nagyobb gyermekei járogattak haza, és ők az angol hadseregnél volt dzsúdó-oktatók. Volt, hogy itthon tartózkodtak egy-két hónapot, számukra természetesnek bizonyult, hogy olyankor is edzenek, és elkezdtek bennünket cselgáncsra oktatni. Utána a gyerekek kitalálták, hogy kick-bokszolni akarnak, így hát elmentünk Károly Istvánhoz, azaz Csimpihez, akivel sokáig közös klubunk is volt. Ma már külön utakat járunk, de jó barátságot ápolunk, segítünk egymásnak, ahol csak tudunk. A lányom Csimpinél edzett, és mivel a kick-bokszban lehetett dobásokat alkalmazni, megkért, hogy segítsek be a dzsudótudásommal az edzésekbe, mint szülő. Ugyanakkor nekem az igazi, tradicionális harcművészet tetszett.

Az mégis milyen?

Miló András: Mint a tai qi, misztikus és szép. A kick-bokszot túlságosan versenycentrikusnak találtam. Úgy hozta az élet, hogy a Szovjetunió szétomlása előtti öt-hat évben többet voltam „Ruszkiban”, mint itthon, ott találkoztam a tai qi-val, és végül Rigában vizsgáztam le mesterfokozatra. A harcművészeti bíráskodással lépdeltem feljebb a ranglétrán, összehaverkodtam az oroszokkal, és bár tanulni Ungvárra jártam, vizsgázni el kellett menni a mai lett fővárosba. Utána aztán többször voltam jókor jó helyen, mert előbb Ungváron, majd Kijevben is szerveztünk bíró tanfolyamokat, onnan már csak egy lépés volt Moszkva. Amikor pedig jött a peresztrojka, kitalálták, hogy legyen a bírói bizottság vezetője olyan, aki semleges. Ez lettem én. Jó világ volt, egy-két forintért lehetett venni itthon a rubelt, ami kint még mindig dollárárban volt. Bejártuk az összes tagköztársaságot. Közben azért itthon is megszereztem a szükséges edzői végzettségeket, és végül megalapítottam a ma is működő egyesületemet a Tai Qi Boxing SE-t és stlíusvezető mester lettem a kungfu szövetségben is, mellette pedig alelnök másfél évtizeden keresztül.

A teljes interjú a Kelet-Magyarország 2015. december 21-i számában olvasható.