Kulka: Jó lenne, ha nem lennénk ennyire nyuszik, vagy birkák

Nyíregyháza - Háromszor tapsolták vissza a Katona József Színház társulatát vasárnap a Két Korea újraegyesítése című Joel Pommert-előadás után. Az előadásról Kulka Jánossal beszélgettünk.A Máté Gábor rendezte darabot egy francia kritikus „az emberi kapcsolatok fanyar kaleidoszkópjának” nevezte, s nem tévedett. A színpadon tragikus és komikus szituációkat, sorsokat láthattunk, megelevenedtek a bennünk lappangó, de ki nem mondott érzések, fájdalmak, dilemmák. A szereplők folyamatosan váltották egymást a színen, jelentről jelenetre alakultak át. Az előadásról Kulka Jánossal beszélgettünk, aki ugyanolyan lehengerlően alakította a nemtörődöm apa vagy a megrendült férj figuráját, mint az izgága sanzonénekeséét.

Szerelem, vágyak, felejtés

– Nehéz ezekről a karakterekről mesélni, mert mind-mind különböző. Hat-hét jelenetben vagyok benne, vannak kedvenceim is, remélem, „nem sértődik meg a többi szerep”. A legkedvesebb talán egy idősödő házaspár férfi tagja. Van egy Alzheimer-kórban szenvedő felesége, akit mindennap látogat. Ez a darab talán legmegrendítőbb része, nagyon sokat mond összetartozásról, szerelemről, vágyakról, felejtésről, emlékezetről. Gyönyörű jelenet, amit hatalmas élmény Szirtes Ágival játszani. Soha nem dolgoztunk együtt, ez az első közös munkánk.

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja korábban nem járt a VIDOR Fesztiválon, de mint elmondta, szinte mindent tud a seregszemléről.

– Irigylem azokat, akik hosszabb időt tölthetnek itt, Csákányi Eszter kolléganőm többször is volt a fesztiválon az évek során. Neki mindig megadatott, hogy legalább két napot a városban töltsön ilyenkor, amikor ekkora itt az élet. Nekem persze ebből megint semmi nem jut, mert rohannom kell vissza, pedig nagyon jó lenne itt maradni és előadásokat nézni – jegyezte meg mosolyogva a színművész. – Szeretettel gondolok Nyíregyházára, ugyanis él itt egy kedves nagybátyám, akit sajnos csak nagyon ritkán látogathatok meg. Most is éppen leértem a próbára, de az előadás után máris indulok vissza egy pesti filmforgatásra.

Ez a minimum…

Évtizedes médiacsend után egyre többször találkozunk Kulka János nevével és olvashatjuk nyilatkozatait az elektronikus és nyomtatott sajtóban. Tehetjük mindezt azért, mert közszereplőként olyan, társadalmilag fontos ügyek mellé áll, mint többek között a tatárszentgyörgyi romagyilkosságok.

– Kevés az, amit csinálok. Jó lenne, ha több erőnk és bátorságunk maradna ahhoz, hogy képviseljük a saját érdekeinket, és nem lennék ennyire nyuszik. Vagy birkák. Nem tudom, miért teszem, talán az igazságérzetem miatt, mert elmondhatom, amit gondolok, és ezért nem zárnak börtönbe, nem állítanak falhoz. Az a minimum, hogy hangot adunk a véleményünknek, és kifejezhetjük azt, hogy máshogy gondolkodunk, mint egy adott vezető vagy országot irányító párt. Nem olyan nagy hőstettek ezek tőlünk, a támogatottaknak vagy az egész magyar „közönségnek” sokkal többet jelentenek, mint amennyi energiánkba ez nekünk kerül. Azt nyilván megfontolom, hogy mihez adom a nevem, de 56 évesen azt hiszem, már fel tudom mérni, hogy hol leselkedik rám veszély, és mi az, ami mellé érdemes odaállni.

KM-CsA