A magyar zombi

Amikor először újságoltam el szélesebb körben, hogy civilek becsületkasszás kávézót nyitnak a belvárosban, ahol a középiskolások is megtanulhatják, mit jelent egy közösség tagjának lenni, letaglóztak a reakciók. Minden volt ez a maroknyi ember, csak tisztességes nem. Csáki Alexandra jegyzete.

Olyan jelzőket aggattak rájuk tudatlanul fröcsögve, mint füves hippik, sikkasztók, munkakerülők. Úgy éreztem magam, mintha az utca közepén pofozott volna fel egy belga turistacsoport egy fagyott heringgel.

Mégis mi van veletek? Mikor lettetek ennyire megkeseredettek, hogy az építő kezdeményezésekre is úgy reagáltok, mint – a magyarok. Félek, sikerült minket annyira megvezetni, elbizonytalanítani, hogy nem tudunk már örülni sem a jónak, sem az újnak. Egymásba marunk, és a véres konccal a kezünkben értetlenül bámulunk azokra, akik önzetlenül akarnak adni valamit, ami nem nyers hús. Még nem vagyunk zombik, de már szinte érzések nélkül fújjuk a lózungokat arról, hogy jobb adni, mint kapni. Jól csináljuk, potyognak a könnyeink a hipermarketek szórólapjaira, eláztatva az akciós csirkelábat.

Emberek, itt egy csészényi tér! Érdemes lenne belekortyolni a lehetőségbe.

- Csáki Alexandra -