Vendégkommentár: Mi is a puzzle darabjai vagyunk

Kedves ballagó diáktársak! Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőletek. Amikor felálltam az iskolám színpadára, elsősorban azt akartam elmondani, mennyire szerettem itt élni, ezek között a falak között! Rajongtam az épületben eltöltött minden csodás másodpercért, s iskolatársaimat örök, igaz barátként, s kedves ismerősként zártam a szívembe. Matyasovszki Fanni vendégjegyzete.

A négy év alatt sokszor törtem azon a fejemet, mi lett volna, ha annak idején mégsem ide vezet a sors, de ma már aligha érdemes ilyesmin töprengeni. Kijártuk az iskolát. S mikor majd hallok rólatok vagy az elért érdemeitekről, felkiáltok magamban: én ismertem őket! Életük része voltam!

Mindezeket a szép dolgokat azért is vetettem papírra, mert aligha van olyan ballagó a világon, aki ne ragadtatná magát hasonló vallomásra. Aztán pedig arra gondoltam, hogy talán érdemes volna megtörni egy kicsit a hagyományokat, s nem ragaszkodni a tradicionális ünnepi beszédek modorához. A felnőttek közül engem már annyi ősz inte’, hogy legyek őszinte, s úgy döntöttem, elvonatkoztatok a közhelyektől, és megpróbálom a diáktársaim nyelvén megragadni az igazságot. Éppen ezért mit is mondhattam volna mást nekik, minthogy „az itt jelen lévőknek a felét sem ismerem fele olyan jól, mint szeretném, és a fele részüket se szeretem fele annyira, mint ahogy megérdemelnék”. S szintén az igazság része, hogy a gimnáziumban eltöltött négy évem néha nagyon messze állt a tökéletességtől. Néhány pillanatot, amelyet élveznem kellett volna, egyszerűen csak ki akartam tépni az életem füzetéből, gombóccá gyűrni és a kukába dobni. (Tudjátok, olyan ez, akár a matekházi – bár már ötödszörre számolod újra, rá kell jönnöd, hogy még mindig nem jó az eredmény…) Néhány órát, amelyet talán marasztalnom kellett volna, inkább siettettem, mert a jó kölcseys jelszava úgy szól: „Haza – minél előbb”.

S még mielőtt kirúgnátok a hordót a szónok alól, mert elmarasztalóan szól az öreg alma materről, hadd tegyek fel nektek egy (és ígérem utolsó) kérdést. Emlékeztek még rá, milyen érzés kirakós játékkal játszani? Rengeteg türelem kell hozzá. Amikor ott van előttünk a puzzle, elsődlegesen a képen lévő központi figurára koncentrálunk. Holott a kép háttere igényelné a nagyobb odafigyelést, precizitást, és lelkiismeretes munkát, bármennyire is elhanyagolhatónak tűnik. A hely kedves diáktársaim, a színpad, ahol álltam, az udvar a fákkal, s Kölcseyvel, aki csíntalanul kacsintott ránk mindig, a termek a székekkel, tanáraink, akik látványosan, de megbocsáthatóan untak néha bennünket, ezek mind a mi személyes kirakósunk hátterét adták. És ott voltunk a képen mi is, akik játszva ezt a hatalmas játékot, néha elveszítettük a türelmünket, néha elegünk lett a folyamatos újrakezdésből, néha felelőtlenül eldobtuk a kezünkben tartott képdarabkát, hogy aztán később, megfontoltabban, érettebben visszatérjünk az egészhez. Bűntudattal előkerestük a hiányzó apró elemet az asztal alól, és végérvényesen a helyére illesztettük.

Kirakós játék, amelyen ott fürkészitek ti is valamennyien a jövőt egy puzzle darabkán, összekapaszkodva másokkal. Körülöttem álltok, hol távolabb, hol közelebb hozzám, de végső soron mégis az én kirakóm elengedhetetlen részleteiként. És ezért hálával tartozom nektek, ismerjük akár nagyon jól, akár kevésbé egymást. A kirakóm hátterével piszmogva egyébként is annyi mindent tanultam, felsorolni sem kevés. Szépérzéket irodalomnak álcázva, hazafiasságot magyar nyelvtannal kövezve, a valóság és az igazság közötti különbséget a történelemmel kézen fogva, logikát a matematika világában járva, tudományt a fizika és kémia szigorú tekinteteinek tüzében, természetességet a biológia és a földrajz barátsága révén, tartást a testnevelésnek köszönhetően, hálát és nagylelkűséget zene formájában, józan gondolkodást a filozófia és etika köntösében. És talán nem mindig voltam róluk ilyen jó véleménnyel, talán – ahogy azt már említettem – időnként faképnél hagytam a félkész játékot, mert úgy éreztem ez a sok darab felesleges elem csupán az életemben. De később, mikor újból visszatértem és megtaláltam számukra a helyet életem összképében, rájöttem, hogy igazából mennyire jól mutatnak ott, ahová végül kerültek.

S ti, kedves diáktársaim, akik egyszer majd mind nagyszerű, híres orvosok, politikusok, tanárok, jogászok, mérnökök, közgazdászok vagy művészek lesztek, szeretném, ha rám is úgy tekintenétek, mint az életetek egy kis darabjára. S mikor majd hallok rólatok, vagy az elért érdemeitekről, felkiálthatok magamban: én ismertem őket! Az életük része, a kirakósuk egy darabja voltam! Lehet, hogy csak úgy, mint egy háttérben megbújó fűszál vagy egy elúszó felhőfodor, de szerepeltem az életükben, ami igen nagy megtiszteltetés. S így jutottam el záró következtetésemig: Látjátok, milyen kevés ez a négy esztendő, ha ilyen kiváló és nagyszerű hobbitok közt élhet az ember!…

- Matyasovszki Fanni -

Szerzőnk a Nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium érettségiző diákja