Vers – nem mindegy, hogy kinek

Gyakori kép a telt ház a nyíregyházi nagyszínpadon, délelőtt fél 12-kor mégis furcsa a látvány. Tolong az ifjúság, a Kávészünetet akarják hallani – úgy tanulnak verset, hogy észre sem veszik: fülbemászó dallamok dúdolása közben. Száraz Ancsa jegyzeteEste hat: a MŰvész Stúdió túl kicsi ahhoz, hogy Gosztola Adél Karády-estjére mindenki beférjen, még jó, hogy sok jó – színházba járó – ember kis helyen is elfér. Az a közönség ki, egy másik pedig hétkor be: jön a Kicsi Hang Felvidékről és elvarázsolja a közönséget. Az előadás előtt a nővérével együtt autógrammért sorba álló három évest ugyanúgy, mint a nagyon sokszor háromévest. Együtt tapsol kicsi és nagy, a Süss fel Nap, fényes Nap sort pedig közösen énekli a publikum. És senki sem érzi úgy, hogy mindez ciki. Talán mert a vers mindenkiben benne él, még ha sokan nem is tudnak róla.

Ha csak le van írva, a vers halott, de amint kimondjuk, megénekeljük, filmre visszük: életre kel. Erről szól a VersFesztivál, és arról, hogy időkőn és korokon át vezet. Az egyik pillanatban a középkorba visz, pár perccel később már a jelen vesz körül. A sanzon átcsap funky-ba, Petőfit Pilinszky váltja. Az időt és a teret a vers köti össze, mely bár ugyanaz, mégis mást jelent. Ha jó pillanatban kap el bennünket, rájövünk, hogy minden egyes szava nekünk íródott, rólunk szól. A mi életünk lenyomata, így lehet vidám, keserű, boldog vagy szomorú: minden, ami mi vagyunk. Aki tudni szeretné, hogy áll a világgal és az hogy áll vele, olvasson, nézzen, hallgasson verset. Vasárnapig Nyíregyházán, a VersFesztiválon.

Vers mindenkinek, ám nem mindegy, kinek. Ajánlott, de inkább kötelező.