Vendégjegyzet: Az építészet hónapja

Már megint itt van ez az ősi mesterség - az építés -, és igaz, hogy már napja is van, amit nem mondhatnak el magukról a nők az ő ősi mesterségükről, de ez a szakma is ugyanúgy el van szúrva és ugyanúgy prostituált, mint az ő foglalatosságuk. Kulcsár Attila jegyzeteMert ma már minden eladó, az olcsó örömök beszerezhetők a házon kívül, az építészeten túl. Az építtetőnek vagy sok pénze van és önmagát adja, a kivagyit, vagy kevés, és akkor sárból akar várat. A tervező az örökkévalóságnak akar tervezni, de a jelen valóság nem  tudja megvalósítani, az engedélyező az íróasztaláig lát, és leginkább azt szeretné, ha nem épülne semmi, de ha már épül, neki  ne legyen semmi köze hozzá, úgy is a sok hatósági részérdekből olyan torzszülött épület jön ki, hogy jobb is, ha nem valósul meg.

A kivitelező meg azt keresi, hogy lehetne haszna ezen az egészen, vagy  hogy úszhatná meg kevesebb veszteséggel, ha hónapokig nem fizetik ki és körbetartozással vagy drága hitellel kell a túlélését biztosítani. A műszaki ellenőr meg sötét szemüveggel és fehér bottal mászkál az állványokon, hogy ne vegye észre, minden le van olcsósítva, és hiányzik a ruhája, mint a királyé a mesében és a ház meztelen. És a támogató is csak széttárja a kezét, hogy neki senki nem mondta, hogy nincs elég gyerek a világi és az  egyházi iskolákhoz egyszerre, vásárló az áruházhoz, orvos a rendelőkhöz, hívő a templomhoz, mozgássérült a sok rámpához, hivatal az irodaházhoz, lakó a társasházhoz, gyár az ipari parkhoz, ellenőr az APEH székházhoz. piac  a kisvállalkozáshoz, fogyasztó a tej, baromfi, hús ágazathoz, olvasó a könyvtárhoz, lebontott régi ház helyett épülő újhoz, rajongó…

De azért mindenki csinálja, mert  aedificare necesse est, vagyis építeni muszáj. Így  eladja magát a legtöbb közreműködő. Az utókor meg – azt hisszük – vevő rá. Pedig az csak a házon belüli, az értékes  építészetre bízza  utódait, és az efféle olcsó örömök - alkalmi ügyeskedések a házakon, - kihullanak az idők rostáján.Amikor görög-római utánzatú balluszterek és timpanonok épülnek, és a házban lakók mégis okostelefonokat használnak, gyerekeik oldalt kopaszra felnyírt frizurával lájkolják a jelent, pedig tógában kellene járniuk és babérkoszorúval a hajukban, hogy igazodjanak a házukhoz,  vagy parókában a barokkos  szökőkutakhoz, és amikor irodaházakat építünk a hivataloknak üvegdobozban, pedig a hivatal holnap már a világhálóban dolgozik, és a hackerek sufnikból törik fel a legtitkosabb határozatokat, amikor azt hisszük, hogy ha a házakra felírjuk hogy SUPER, meg hogy tőlem vegyenek - tízszer, és a járdára is a házunk ajtajáig,  hogy  jobban odatalálunk a kínai áruhoz. Vagy amikor bankok mutatják be fiókjaikon, hogy milyen gazdagok, biztonságosak és egy év múlva már eltűnnek a színről, összevonódnak.

Amikor az ács már nem ismeri a csapolás technikáját, a  burkoló a kő befordítását az ablakhoz,  a padló burkolat hézagainak felfordítását a lábazatra,  a színest mint az anyag váltás szegényes  pótlását, és így a negatív sarokban való módosulását, pedig a pulóvere színe se az oldalvarrásnál vált, az arcunkat oldalt is mossuk, a testünk is csapokkal ízesül egymáshoz, történelmünk se elvágólag korszakos.

A  gyerekeink még mindig magastetős házakat rajzolnak, tetején  füstöl a kémény, pedig már napkollektor, napelem, geotermikus hőszivattyú, szélmotor csinálja a meleget.  A világutazó gazdagok rácsodálkoznak a kőházakra, és itthon is  centi vastag kő-csempével burkolják be váraikat. A lakók szeretik az angol, holland, német  téglákat, de itt csak, ha vékonyra van szeletelve , olyan fél centisre. A  világ városaiban a tetők  egységesek. Itt a liberális piacon mindenre van árengedmény. A tűzpiros fémlemeztől, a kannakék hullámpaláig, és fednek vele. A polikarbonát üvegutánzattól, a hullámosan nyomott kátrányos lemezig, a  betonszínű cseréptől  a tégla színű betonig.  A parketta utánzatú PVC-től, a  fa utánzatú gres  lapig. A dísz nikecellből van, a kapuoroszlán betonból.  Minden  hazugság megjelenhet a házakon, mert megveszik, mert az eredetinek nincs értéke, a fogyasztói társadalomban nincs szükség maradandóra,  a  műemlékre, illeszkedésre a környezethez, a múlthoz.

Hát ezért kell egy nap legalább  a világban, hogy odafigyeljünk épített értékeinkre,  hogy rádöbbenjünk, hogy ha így megy tovább nem marad kezünk nyomán semmi egyedi, amiért érdemes lesz a turistáknak ide jönni majd évszázadok múlva, és  fényképezkedni a  házak előtt a tereken.  A lakótelepek az egyhangúságukkal  voltak unalmasak, a jelenkor házai az „önmagamat adom” össze-visszaságban válnak jellegtelenné. A bábeli zűrzavarnak nincs üzenete a jövő számára. Pedig a ház az, ami túlél mindannyiunkat.

Kulcsár Attila