Kék-sárgában a honfoglalási emlékmű a Vereckei-hágón

Verecke - Néhány hete volt tele a magyar (és a kárpátaljai magyar) sajtó azzal a hírrel, hogy újra megrongálták a vereckei honfoglalási emlékművet.Kánikulai hőség köszöntött Verecke környékére is április utolsó napjaiban. Szálláshelyünkön, Szarvasházán (Zsdenyijevo) vendéglátóink nemcsak a helybeli pazar ízekről gondoskodtak, hanem gazdag programról is. Amióta látogatható a régi országúút mentén, a szomszédos település, Felsőgereben (Verhnya Grabivnyica) mellett az Árpád-vonal (a második világháború idején épült magyar erődítményrendszer) egyik katakombája, a Honvéd Kórház rehabilitációs osztályának orvosai voltak az első külföldi turisták, akik bebarangolhatták a föld alatti labirintust. Maga a tulajdonos (privatizálta a hegyet!) vállalkozott az idegenvezetésre.

A bunker bejárata még rendezetlen, de benn – ahol télen-nyáron 13 C-fokos a levegő – akár lakkcipőben is lehet közlekedni a vadonatúj deszkapadlón. Ahogy idegenvezetőnk elmondta, a bunker bevehetetlennek bizonyult a szovjet csapatok számára, pedig igen nagy erőket mozgósítottak. Az 1840 négyzetméter alapterületű folyosórendszerből jelenleg mintegy 500 métert lehet bejárni. A bunkernek négy kijáratából három jelenleg is használható, egyet elárasztott a víz. A keskeny folyosók helyenként széles termekbe torkollanak: volt itt „hálószoba”, híradóközpont, a hadi eszközöknek tárolóhely. Hosszú lépcső vezet az 50 méter mélyen fekvő, a hegy gyomrába épített katakomba hadászati szempontból legfontosabb részébe. A katonák itt biztosan nem szomjaztak: friss forrásvíz csordogált az egyik csőből.A tulajdonos-idegenvezető szerint állami támogatásra nem lehet pályázni, így kénytelen maga előteremteni a fenntartásra és fejlesztésre a pénzt. Nem titkolt szándéka, hogy turisztikai nevezetességet, látványosságot akar itt teremteni.

Mint kiderült, a Vereckei-hágón a magyar honfoglalási emlékmű környéke is az ő tulajdona.– Ha legközelebb jönnek – mondta a főbejáratnál a bemutatót követően – rá se fognak ismerni erre a helyre. Lesz itt népművészeti kirakodóvásár, kárpátaljai ízek kóstolója és persze, borvásár. Ami a honfoglalási emlékmű újbóli megrongálását illeti, nehéz szavakat találni rá. Van egy ultranacionalista csoport a Kárpátok túloldalán, akik nem riadnak vissza semmilyen eszköztől. Azt tervezzük, vagy valamiképpen őrizetet kapjon az emlékmű, hiszen alig múlik el nap, hogy ne zarándokoljon el ide egy-egy turistacsoport belföldről és külföldről egyaránt.Felsőgerebentől nincs messze a Vereckei-hágó. Átmentünk Vezérszálláson (Pidpolozje), a Vereckei-szoroson Alsóvereckéig. Vasárnap lévén az alsóvereckeiek éppen a templomba tartottak, a régi szép hagyományok szerint felvették az ünneplő ruhát. A következő falu Verebes (Verbjás) volt, itt meg éppen hazafelé tartottak a templomból, szintén ünneplőben. Innen már kanyargós szerpentin vezet fel a hágóra. Amióta (1980) megépítették az új utat, a régi országút karbantartásával nem törődnek, ezért aztán nagyon észnél kell lenni, mert a kátyúkat is kerülgetni kell. A hágón egy romos emeletes épület éktelenkedik. Egy emlékhely, állítólag itt gyilkolták halomra a szics gárdistákat a magyar és a lengyel katonák. Igaz, egyetlen csontot sem találtak az ásatások során. Innen már csak pár száz méter Matl Péter munkácsi szobrászművész alkotása, a honfoglalási emlékmű. A látvány valóban lesújtó: ki tudja hány kiló kék és sárga festékkel mázolták össze a hatalmas emlékművet. Írtak is rá valamit, de azt nehéz kisilabizálni.

Állítólag azt, hogy „Ezt itt Ukrajna, vésd eszedbe idegen!”Ahogy nézem a tájat, a kanyargó szerpentint, távolabb a hófödte Beszkideket, még messzebb a Máramarosi-havasokat, Kovács Vilmos Verecke című verse jár eszemben: „Ez hát a hon… Ez irdatlan / hegyek közé szorult katlan. / S az út… Kígyó vedlett bőre. / Hány népet vitt temetőre. / S hozott engem, ezer éve, / Árpád török szava, vére / bélyegével homlokomon… / Szerzett ellen, vesztett rokon / átka hull rám, mint a rontás. / Perli-e még ezt a hont más? / Fenyő sussan, lombja lebben: / besenyő-nyíl a mellemben, / szakadékok; szakadt sebek, / útpor-felleg: megy a sereg, / elmegy, s engem hagynak sírnak… / Ágyékomból most fák nyílnak, / fényes szemem kivirágzik, / szájam havas vihart habzik,/ málló szirtbe temessetek, / fejem alatt korhadt nyereg, / két lábamnál lócsont sárgul – / ősi jognak bizonyságul, / mert ez az út, kígyó bőre, / kit nem vitt már temetőre, / s ki tudja még, kit hoz erre, / menni vele ölre, perre.”

Arról rövid itt-tartózkodásunk ideje alatt is meggyőződhettünk, hogy igazi zarándokhely a Vereckei-hágó, az emlékmű. Egy környékbeli ifjú pár fotózkodott itt éppen a násznéppel. Majd egy magyar turistabusszal is találkoztunk visszafelé jövet.A Vereckei-hágó és környéke szemnek és léleknek is csodálatos vidék. Tavasszal különösen szép, hisz zöldbe öltöznek az erdők, ezernyi virágtól tarkák a lankák, tiszta vizű csengő patakokból akár ihat is a vándor. Hogy mégis keserű szájízzel távozott innen e sorok írója, annak csak egy oka van: újra megbecstelenítették a magyar honfoglalási emlékművet.

Györke László