Csak a vita szent és sérthetetlen

Addig kell bökdösnünk az uniós bürokraták homokból kilátszó testrészeit, amíg érvényt nem szerzünk a hatályos jogrendnek. Nyéki Zsolt jegyzeteAkinek nem kellett munkával töltenie a munka ünnepét, nyugodtan élvezhette a májusi hangulatot, négy verőfényes napon át pihenhetett vagy éppen töprenghetett az ország, s világ történésein. Például azon, hogy ha hazánk egy olyan demokratikus szervezethez tartozik, mint az Európai Unió, akkor bizonyos dolgok tudomásul vétele nem csak a tagállamok, hanem a szervezet csúcsintézményei esetében is érvényesíthető elvárás.

Az Európai Bizottság vezetői, ha lassan is, de felfogták, miért ágál a magyar társadalom igazságérzete a közszférában alkalmazott 8 milliós fizetések ellen, s hogy miért kell beérnie „csak” 2 millió forint közpénzből kapott bérrel annak, aki a köz szolgálatára esküdött fel. Apropó, eskü: kiderült, az sem ördögtől való, ha valamennyi közszolgához hasonlóan a jegybank elnöke is felesküdik a hatályos alkotmányra, így vállalva többek között azt, hogy minden döntésével a nemzet érdekeit tartja szem előtt. Minő botrány…

Ez sem lesz könnyű csata

Jó tudni: az uniós vezetők nem szentek, nem sérthetetlenek és nem tévedhetetlenek. Nem hiszem, hogy vindikálnák maguknak ezt a jogot, csak hát éppen ennek kimondása amolyan felségsértésként hathat. Részünkről mégis vannak még olyan ügyek, amelyek rendezése jót tenne az erősödő euroszkepticizmus (értsd: az EU-ba vetett hit gyengülése) megfékezésének. A szlovákiai nyelvtörvény, a kollektív bűnösség elvét szentesítő Benes-dekrétum, vagy az állampolgárság miatti jogfosztás kérdéseiben várunk olyan intézkedéseket, amelyek semmi mást nem tartalmaznak, mint az uniós alapokmányok, szerződések megkövetelését és számonkérését. Nem fogadjuk el az elegáns uniós struccpolitikát, addig kell bökdösnünk a bürokraták homokból kilátszó testrészeit, amíg érvényt nem szerzünk a hatályos jogrendnek.

El kell még magyaráznunk a brüsszeli hivatalnoki gépezetnek azt is, hogy a termőföld vásárlási moratóriumának feloldását fenntartással kezeljük, mégpedig azért, mert nem érvényesül „az egyenlő pályák, egyenlő esélyek” feltétele. Nem beszélhetünk a magyar és az osztrák, vagy épp holland gazdálkodók közötti esélyegyenlőségről (de vigyázat: ukrán és orosz tőke is itt toporog a mezsgyéinken!), mert nem egyforma vastag a pénztárcájuk. Brüsszelnek el kell fogadnia, hogy konzerv- és cukorgyáraink szabad prédájának romjai fölött a földjeinket már csak erős kikötésekkel dobhatjuk piacra. Nem többel, s nem kevesebbel, mint amilyenekkel az osztrák, a dán, a francia, vagy a német jogszabályok védik a nemzeti érdekeket. Elvileg ezekben az országokban is szabad a piac, adott a lehetőség a föld vásárlására, de a hatósági engedélyezéstől kezdve a lakóhelyhez kötöttségen át a szakképzettség elismeréséig megannyi eszköz áll az említett országok rendelkezésére abban, hogy a spekulatív tőkétől megvédjék a legfontosabb termelői alapokat. Ez sem lesz könnyű csata, de ha nem akarjuk, hogy a földekről kiszorulva a fasorban se legyen a magyar gazdálkodó és a magyar mezőgazdaság, akkor nincs más választás.