Hótoló paramnézia

Déjá vu. – Ezt már átéltem! - futott át az agyamon szombaton késő este, sétálva a kihalt, hóval borított, hóeséssel és széllel átjárt belvárosban. Bednárik Mónika jegyzeteEmber sehol, és ahogy elnéztem, egyetlen hótoló sem járt az Országzászló tér szomszédságában, mert mással nehezen lehetett volna megmagyarázni a négysávos út közepén a majd térdig érő havat. Hogy a lakótelepek környékén és az odavezető utakon sem volt jobb a helyzet, arra egy idős úr vasánap este csak annyit mondott: nem hó-, hanem széltolók ezek. Minden évben meghallgatjuk, hogy most már mindenki felkészült a legvadabb hóra, a legextrémebb időjárási viszonyokra, toló- és szórómasinák állnak glédában, emberek 24 órás készültségben.

S amikor a zimankó – idén pontosan akkor és úgy, ahogy azt az időjósok előrevetítették – megérkezett, akkor csak néztünk, mint a moziban, mert jött a tolóautó, csak semmit sem tolt. Mint kivont győzelmi zászlót emelte magasba a más sorsa rendeltetett „lapátot”, s ha már nem taszított maga előtt vagy maga mellé semmit, miért is szórt volna bármit is. Logikus, nem? Nem, nem az. Elakadt autósok tucatjainak, kereszteződésben bravúrmanőverező sofőröknek, a hóban térdig süppedő járókelőknek lehet azt mondani, hogy vannak első- meg másodrendű utak. Mennyire fontos a sorrend, ha a 4-esen és a 41-esen sem láttak már órákon át, csak hófödte fehérséget, ameddig a szem ellát?

Kár, hogy a paramnézia csak a lakosságnak jutalom, évről évre, télről télre. A kérdések és panaszok hallatán az illetékeseknek nincs déjá vu-juk?

- Bendárik Mónika -