2008.10.22. 06:24
A magántulajdon szentsége mégsem olyan szent?
<p>Ha a házat, melyben felnőttem és melyet több mint harminc éve az otthonomnak érzek, azért kellene eladnunk, mert annak helyén út épülne vagy nagy értékű, közcélú fejlesztés valósulna meg, hát, nem tudom mihez kezdenék. <STRONG>Száraz Ancsa jegyzete</STRONG></p>
Nincs az a pénz, melyet érte cserébe elfogadnánk, és nincs az az érv, mely meggyőzne: így cselekszünk helyesen. Semmit sem tehetnénk a megvédéséért, és ha a bontás láttán ott helyben szakadna meg a szívünk, az sem változtatna a helyzeten: a magántulajdon szentsége mégsem olyan szent.
Ám ha lokálpatrióta honpolgárként azért szurkolok, hogy épüljenek utak, szépüljenek a települések, nem tartom jogosnak, hogy érzelmi vagy anyagi okok miatt hiúsuljanak meg ezrek, tízezrek életét könnyebbé, kényelmesebbé, szebbé tevő fejlesztések.
S hogy melyik énemnek van igaza? Talán egy harmadiknak, mely úgy gondolja, hogy az állam, ha már egyszer szüksége van az ingatlanomra, fizessen érte reális árat. Olyat, ami nemcsak a valós értékét fedezi, de kárpótol engem azért, hogy az ország javára lemondok valamiről, amihez érzelmileg kötődöm, aminek falai egy élet munkáját rejtik, s aminek küszöbét szüleim, nagyszüleim oly sokszor lépték át.
Kapcsolódó cikkek:
- Négy éve fizettünk sokat, vagy most adtak keveset Nyíregyházán
- Reszkessetek betörők!
- Postánkból: Mások kárára megvalósult álmok
- Száraz Ancsa -
