Legyen szép is, nagy is, idős is, no meg selejt is!

Bár még tart az őzbakvadászati szezon, éppen ezekben a hetekben van az üzekedés időszaka, most azonban egy februári vadászatot elevenítünk fel olvasóink számára. 

– Azon a februári délutánon a vadászok védőszentjei, Diana és Szent Hubertus busásan megjutalmaztak. Nem mintha korábban nem segítettek volna, de az a nap a csúcsot jelentette számomra – kezdte történetét lapunk számára a Fényeslitkén élő Vári István. 

– Közismert, hogy milyen nagy mértékben elszaporodtak a gím- és a dámszarvasok a beregi területen is. A nagy létszámú szarvasállomány óriási károkat okozott, illetve okoz a mezőgazdaságnak, ezért aktívan részt kell vállalnunk az állomány visszaszorításában és szinten tartásában. Az év eleji gyűlésünkön meg is szavaztuk, hogy az a vadásztárs, aki a szezonban beszállít 20 nagyvadat, jutalomként terítékre hozhat egy dámbikát is.

Nem adta fel a reményt 

– Kevesen teljesítettük ezt a tervet, de nekem már korábban sikerült. Csakhogy a dámbika vadászatához még nagyobb szerencse kell, mint a tarvadakéhoz. Már egy jó ideje mindennap a területen voltam, de sehogy sem akart összejönni a dámbika, hiszen számos feltételnek kellett megfelelnie: legyen szép is, nagy is, idős is, no meg selejt is. Már kezdtem szomorkodni, de nem adtam fel. 

– Azon a februári délutánon Fekete István hivatásos vadászunkkal és Papp Ervin barátommal indultunk bikát keresni. Pisti tudományában jobban bíztam, mint a magaméban. És összejött! A 41-es főúton haladtunk, amikor a Beregdaróc felé vezető bekötőút melletti gyümölcsös sorai között Ervin és Pisti észrevette a dámokat. Túlmentünk, és visszafordulva megálltunk a bejárati kapunál. Az autó egy sűrű cserje takarásában volt. Pistivel besétáltunk, és lépésről lépésre sikerült bejutnunk abba a sorba, ahol három bika tartózkodott – folytatta Vári István. 

– Két gyengébb és ez a brutális nagyságú. Hosszas távcsövezés után Pisti engedélyezte az elejtést. Én is megfelelőnek bíráltam, már csak ki kellett várni a lőhető alkalmat. Idegtépő perceket éltünk át. A szelünk nagyon rossz volt. Attól tartottunk, hogy észrevesznek, és akkor villámgyorsan faképnél hagynak bennünket. A lőbotot egyik sorból a másikba raktuk. Egyszer aztán keresztbe fordult az addig rosszul álló bika, de már indult is át a fasoron. Egy pillantásra megállt, és akkor elengedhettem a lövést. 

– Könnyes szemmel vettem birtokba a rendkívüli agancsot viselő dámbikát. Így utólag is külön köszönet vadőrünknek, Pistinek és állandó kísérőmnek, Ervinnek, mert nélkülük nem sikerült volna – tette hozzá befejezésül Vári István.