Ötvenegy esztendő után nyílt ki a boríték

Amikor pünkösdvasárnap Szász Károly (vagy ahogy szólították: Kari) felébredt, elégedetten nyugtázhatta, hogy az álomból valóság, az igyekezetéből színvonalas, örök emlék lett. 

Hónapokkal korábban látott hozzá a minden apró részletre kiterjedő szervezéshez, és végig az a cél vezérelte, hogy minden résztvevő kellőképpen feltöltődjön, élményeket szerezzen, jókedvűen nosztalgiázzon a különleges osztálytalálkozón. A szervezésben inspirálta, doppingolta, segítette a felesége, a fiai, a nyugodt családi háttér. Másutt sem ritka, hogy a nyolcadik osztály elvégzése után ötven évvel egy napot együtt töltenek, ám a tiszakerecsenyi összejövetel a sok egyediségével felhívta magára a figyelmet. (Tavaly lett volna a jubileumi, 50. évforduló, de a pandémia miatt elmaradt.) 

Jó fél évszázad után látta újra 

– Én itt születtem, és itt is maradtam. A szüleimmel együtt éltünk, aztán körzeti megbízott lettem a környéken (Tiszakerecseny, Mátyus és Lónya tartozott hozzám), 31 éve pedig síremlékkészítéssel foglalkozom. Tehát ha így vesszük, akkor az emlékek között töltöm a napokat. Van olyan osztálytárs, akivel naponta találkozom, de például Vincze Katalint most láttam újra 51 év után. Egyszer él át ilyet az ember – mondta Barna Zoltán. 

A pezsgős koccintás, a régi időket idéző szilvalekváros fánk elfogyasztása és a megható temetői megemlékezés után csengettek be, és elkezdődött az osztályfőnöki óra. Az 1971-ben végzett 8. b osztályból tizenöten (Barabás László, Barna Zoltán, Bíró Rozália, Dálnoki László, Ember József, Fehér Ibolya, György Ibolya, Lakatos Ildikó, Liba Julianna, Szász Károly, Szini Ibolya, Szini Sándor, Tóth Ilona, Varga László, Vincze Katalin) ültek a korabeli iskolapadban. Az akkori pedagógusok közül Vincze Sándorné, Czeglédi Sándorné Fintor Irma és Czeglédi Sándor jöttek el az osztálytalálkozóra. 

Az édesanyjára emlékező Lakatos Ildikó töltötte be az osztályfőnök szerepét. Tatiosz-idézettel teremtett beszédes csendet a teremben: „Azért élünk, hogy szeressünk és szeressenek. Sokan későn, vagy soha nem találnak rá az élet ezen egyszerű és tiszta magyarázatára. Azért élünk, hogy megtanuljuk felismerni: minden a szeretetben történik. Mert csak szeretet van. Lehet két fele, két oldala, és száz színe, száz hangja, száz arca. Ez csupán azt jelenti: a szeretet nagy. Benne él a bizonyosság, és benne a keresés. Benne él a hit, és benne a kételkedés. Azért élünk, hogy megtanuljunk hinni a szeretetben. És amiben hiszel, az élni kezd benned. Amikor ez megtörténik, látni fogsz a szíveddel, hallani fogsz a szíveddel, érezni fogsz a szíveddel. Ezért jöttél.” 
Szász Károly hetesként kapott szót: „Tanár néninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma tizennyolc, hárman igazoltan vannak távol. Az osztály tagjainak egészségi állapota a korukhoz mérten megfelelő.” 

Könnycseppek is legördültek 

Mindenki megkapta azt a borítékot, amelyet ötvenegy esztendővel ezelőtt lezárt, és a lapra felírta, mi szeretne lenni. Egyenként felolvasták, értékelték és kiegészítették, hogy mi történt velük azóta. Voltak nagy ívű karrierek, családi gyarapodások, tragikus sorsok és fájdalmas csalódások. 
Könnycseppek is legördültek, miközben az érzelem húrjait pengették. A hosszúra nyúlt osztályfőnöki óra végén az egykori tanárok is felidézték az emlékeiket. Amikor kiléptek a teremből, az aulát betöltötte a bakelitlemezről áradó zene. Ez is a múltat juttatta eszükbe, miként a kapirgálós kerecsenyi tyúkból készült gyöngyöző húsleves, a helyi ízesítésű töltött káposzta, a sültes tál és a végén pedig az alkalomra készített desszert: Csekőék csokitortájának közepén az osztálytabló elevenítette fel, hogy mi is az apropója a találkozónak – véletlenül a nemzeti összetartozás napjával párhuzamosan. 

A délutánba nyúló ebéd után kötetlenül sztoriztak az egykori diákok, majd – mint régen – a tejes kanna kupájából fogyasztották el a teát a pogácsa mellé. S közben azon merengtek, hogy a nyugdíjkorhatárt már elérve vagy ahhoz közelítve merre tart az életük. A többség az utóbbi ötven évben egyáltalán nem vagy alig találkozott egymással, és most abban a reményben búcsúzkodtak, hogy talán lesz még alkalom a közös emlékezésre.