Odafenn, a székelyek szent hegyén

Sok kisebb-nagyobb kereszt, kopjafa vagy más emlékjel őrzi a zarándokok látogatásának emlékét a székelyek szent hegyének tetején. Nem kevés az édes-búsan kesergő versek, dalok száma sem, amelyek közül egy-kettő ott dudorászik a csúcshoz vezető ösvényen ballagó fülében, az arcát simogató friss szellő hangjával együtt. Feltűnik a turulszobor, a mellette lengedező arany sávos, holdas-csillagos kék lobogóval, elszáll az enyhe emelkedő okozta fáradtság, és csúcsra jár a lélek emelkedett hangulata.

Áfonyás palacsinta

Még a koronavírus-járvány előtt egyórányi sétára és pár száz méteres emelkedőre készültem ebéd után az ösvény alján. Székelyföld legnépszerűbb sípályái indulnak innen. A felvonók felső végén vagyok. Turistaházak, a sportolókat minden módon kiszolgáló létesítmények és jó éttermek találhatók itt. Utóbbiak közül a Pethő panzió fekszik a legmagasabban. A csúcsra vezető túra előtt itt van esély egy igazán emlékezetes ebédre. Az emelkedő tetejét uraló épület termei méltóak a helyhez, nem vallanának vele szégyent egy svájci vagy osztrák síparadicsomban sem. A panorámaablakokon keresztül elém táruló látvány egy kis előzetes ahhoz, ami a hegytetőn vár. A konyha kínálata bőséges lakmározásra csábít, de az előttem álló útra gondolva helyénvaló az önmérséklet. Az áfonyás palacsinta kihagyhatatlan. Ha valahol autentikus étek, akkor az a Madarasi-­Hargita, mert itt a medve is áfonyát szedeget. (Amikor nem birkát vagy tehenet…) Az étterem teraszán megtelik a tüdőm a tiszta hűs levegővel. Megpróbálom a távolban megkeresni az Ivó mezejéről idevezető, autót próbára tevő elég szűkös és döcögős utat, aztán megfordulok, és szemügyre veszem a csúcshoz vivő, szűkösnek nem mondható, de a kisebb-nagyobb kődarabok miatt bokatörő ösvényt. Ideje indulni.

Még látszik az étterem teteje, friss a kitűnő ebéd emléke, de máris beindul a nyál­elválasztásom. Fakunyhó mellett visz az út, Famedve a hangulatos grillterasz neve, és miccs sül a rácsokon. Egy másfél medve nagyságú faragott medve a cégérállat. Talán ez az első alkalom, hogy nem csábít el az illat. Végigpillantok az előttem álló ösvényen, ám még semmi nem utal rá, hogy közel volna a cél. Nosza, húzzunk bele! – biztatom magam. Itt-ott erecske csordogál át a kisebb-nagyobb kődarabok között. A legmeredekebb részek sem tesznek próbára egy átlagosan fitt embert. Egy tisztásra érve aztán megpillantom azt a gyermekeivel lefelé tartó családot, amelynek eddig csak vidám kacarászását, beszélgetését hallottam. Élményekkel telve, nagyon jó hangulatban közelednek.

A fejük fölött pedig már látszik a tető, a Madarasi-Hargita csúcsa. A Turul még csak madárka, a zászló diadalmasan lengedez. Nemzetiszín pántlikák fonják körül az útjelző táblát tartó villás ágú oszlopot. Hihetetlen, hogy Hargitafürdő milyen közel van! Ráadásul lefelé…

Rabul ejt a hely szelleme

Egy utolsó nekiveselkedés, és már a tiszteletet parancsoló obeliszk előtti mellvéd alatt állok. Fenn, a Hargitán. Szótlan emberek nézik maguk előtt a kereszteket, lépnek arrébb egy kopjafához, vagy vész el a tekintetük a messzeségben.

Aki itt járt, bizonyára fogadalmat tett, hogy visszajön, és jelet hagy látogatásáról. Személyneveket, helységneveket olvasok a fába faragva vagy a nemzetiszín szalagra írva. Mindenkit rabul ejtett a hely szelleme, a székelyek szent hegyének tisztelete. Széltépte, foszlányos szélű trikolór emlékezteti a látogatót a bús magyar sorsra.

Megállok egy félkör alakú időjárásálló térkép előtt, ez segíti a tájékozódást. Ha nem kergetne sötét fellegeket a szél, láthatnám akár a Fogarasi-havasokat is, így csak a Hargita közeli csúcsai zárják a horizontot. A dalocskának, ami valahonnan megmaradt az emlékezetemben, az egyik sora így hangzik: „Onnan láttam az egész világot, közepiben szép Erdélyországot.” Szerencsés esetben tehát én is láttam volna, azonban a Hargitának ezzel az arcával is találkozni kell. Orbán Balázstól, Székelyföld leírójától tudható, hogy „e havas hosszú lánczolata csak nem párhuzamosan vonul el a határszéli Kárpátokkal, egy sokkal szilárdabb és nemesebb anyagú belső védfalát képezve a hon keleti határának. E nagyszerű havas zöme az egész Székelyföldet, s fél Erdélyt befutó hegylánczolatoknak, onnan mint középpontból oszlanak szét a hegysorok minden irányban, onnan erednek a völgyeket termékenyítő patakok, ott teremnek a drága érczek, ott tenyésznek a sudar fenyvesek, de annak az ég felhői közé felnyúló tetején szülemlik a vihar, onnan támad a mindent elsodró szélvész és árviz is, azért a székely félelmes tisztelettel tekint mindig ezen három csúcsos ős havasra, melynek tetejét hó ezüstözi gyakran még akkor is, midőn alant ért kalászt lengetnek a szellő fuvalmai. Ezen havas egészen székely, s én mint olyan valódi székely góbé, nem állhatok ellent a vágynak, hogy annak e bérczes kis hazába mindenüvé ellátszó viharos tetejét meg ne másszam”.

Székelyföld nagy része

Én, aki se nem székely, se nem góbé, szintén régen bakancslistán tartottam ezt a csúcsot. Nála, aki székely és góbé is volt, érthető és tiszteletre méltó a pátosz, ahogy ír róla. Aztán sétálok egy nagyot, körbe a kis fennsík tetején. Ha a versike szerinti egész világot nem is, de északkeletre látnám Gyergyót, az óramutató járását követve Felcsíkot, Alcsíkot, Csíkszeredát, a csíksomlyói nyerget, a búcsújáró helyet, félkörben a Kárpátok ívét. Ha Erdélyországot egészben nem is, Székelyföld tekintélyes részét igen.

Borítókép: Széltépte, foszlányos szélű trikolór emlékezteti a látogatót a bús magyar sorsra | Fotó: Ésik Sándor archívuma