Egy falatnyi gondoskodás

Illatos, ropogós héjú fehér kenyér, vaj, felvágott és uborka sorakozik a hosszú asztalon. Egy maroknyi ember állja körbe maszkban és kesztyűben, már csak az orvosi köpeny hiányzik. Megkezdődik a „műtét”, mindenki tudja, mi a dolga: szeletelnek, kennek, karikáznak és csomagolnak. A beavatkozás sikeres, a Labor Café önkéntesei gyorsan elkészülnek a szeretetszendvicsekkel, amiket a Periféria Egyesület munkatársainak segítségével juttatnak el a fedél nélkül élőknek. Egy falatnyi gondoskodás, amivel jobbá tehetik a nélkülözők napját.

Külső szemlélőkből önkéntesek

– Szociálisan érzékeny emberként a legelesettebbek felkarolása számomra természetes. Ha lehetőségünk nyílik segíteni, úgy gondolom, ott a helyünk, hiszen bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor nekünk lesz szükségünk támogatásra. De hogyan várhatnánk el, hogy mások felénk nyújtsák a kezüket, ha mi soha nem tettük ezt? – fordul felém szelíd mosollyal Szökendi Beatrix, közben egy pillanatig sem pihen a kenőkés.

– A Szeretetszendvics akció a 2017-es Melegedő programunk folytatása. Azon a télen ételosztással, ruhagyűjtéssel, forró teával és néhány jó szóval próbáltunk segíteni a nehéz helyzetben lévőknek. A Labor a szociális munkás hallgatók egyik terepgyakorlati helyszíne. Amikor legutóbb beszélgettünk dr. Szoboszlai Katalinnal, az Egészségügyi Kar oktatójával, aki a Periféria Egyesület elnöke is, elmondtam, hogy van szabad kapacitásunk, így ha nyitottak rá, szívesen támogatjuk a munkájukat – magyarázza Fekete Éva, az adománykávézó vezetője, s hozzáteszi: – Vállaltuk, hogy keddenként elkészítünk ötven szendvicset – természetesen minden alkalommal túlteljesítettük ezt a mennyiséget –, ők pedig másnap kiviszik a hajléktalanoknak. Örömmel tapasztaltuk, hogy a szendvicsgyártáshoz olyanok is csatlakoznak, akik sokáig külső szemlélőként követték a Labor önkéntes akcióit, és úgy érezték, hogy ez az a program, amiben tevékenyen részt akarnak venni. Ez mindkét szervezetnek egy abszolút win-win szituáció – miközben támogatjuk a Perifériát, új embereket vonzunk be.

A nevükön szólítják őket

Az egyesület Eötvös utcai irodájának ajtajáról csak addig kerül le a lakat, amíg beengednek.

– Nyíregyházán 60–70 ember él jelenleg az utcán, változó, hogy a napi szolgáltatásainkat éppen hányan veszik igénybe. Most, hogy a pandémia miatt zárva vagyunk, mindent mi viszünk terepre az ügyintézéstől a hozzánk érkező segélyekig, levelekig – sorolja Fodor Béla utcai szociális munkás.

– Minden héten célirányosan felkeressük azokat a helyeket, ahol ők fellelhetőek. Ilyenkor elsősorban nem adományokat osztunk, hanem elmondjuk, hová mehetnek éjszakára, hol tisztálkodhatnak, milyen ellátásokhoz férhetnek hozzá. A munkánk része többek között az ellátási terület bejárása is. Ez egy rendszeresített, ötmegállós kör, ami a folyamatos kapcsolattartást szolgálja. Minden hétköznap ugyanakkor indulunk, így tudják, hogy mikor találkozhatnak velünk.

Erre a körülbelül egyórás körútra kísérem el Bélát és kollégáját, Valik Sándort. Az autójuk csomagtartójában a szeretetszendvicsek mellett forró tea, szappan, borotva tornyosul. Minden helyszínen hatan-nyolcan fogadnak minket. Szeretik és tisztelik az egyesület munkatársait, akik a nevükön szólítják utcán élő ellátottjaikat. Kivétel nélkül megköszönik, amit kapnak, többen érdeklődnek, van-e postájuk, egyikük pedig visszakapja az immár feltöltött mobiltelefonját. A szakállas-borostás, számomra meghatározhatatlan korú férfiak között észreveszek egy fiatal fiút. Gábor 21 éves, de már hat-hét éve hajléktalan. Szülei rosszul bántak vele és testvéreivel, ezért döntött úgy, hogy inkább az utcát választja. Mindössze hat osztálya van, amikor lehetősége nyílik rá, építkezéseken dolgozik, de többször átverték már, nem fizették ki. Elképzelni sem tudom, hogy bírja. „Csak megszokás kérdése” – feleli fáradt félmosollyal, majd koszos hátizsákjába süllyeszti az ételt, és visszaballag a többiekhez.

CsA