A túlsó part most csak ígéret maradt

Elsőként 2020 januárjában vállalkozott a rendkívüli óceánátkelésre Rakonczay Gábor a maga alkotta szörfdeszkán. Akkor a második nap után kényszerült visszafordulni, mert egy nagyobb úszó test megrongálta a hajó alját és tőkesúlyát. Másodszor viszont már az időjárással gyűlt meg a baja. A hajóst Tenerifén sikerült elérnünk barátjával, Halmi Istvánnal együtt, aki gyakran kisegítette költséges útjai során.

Inspiráló barátság

– A kapcsolatunk több mint 10 esztendőre tekint vissza, én kerestem meg Gábort az első útját követően, mivel a komoly teljesítmények előtt mindig nagy tisztelettel adózom – mondta el elöljáróban a tiszalöki születésű, ma Miskolcon élő vállalkozó.

– Előbb meghívtam egy kávéra, majd előadások megtartására, és szép lassan elkezdődött egy tartós barátság. Neki köszönhetem, hogy lefutottam a maratont, Gábor adott ehhez inspirációt és szakmai támogatást. Én ölelhettem meg elsőként, amikor megérkezett a Déli-sarkról. Ezúttal is úgy időzítettük a kintlétünket Tenerifén, hogy ott lehessünk az indulásánál, majd a mentést követően is mi fogadtuk a szigeten, miután velünk közölte elsőként a párja, hogy Gábor bajba került – vázolta röviden a kapcsolatukat.

Halmi István nem tagadta: amikor először hallott a küldetésről, úgy gondolta, rendkívül őrült ötlet, de tisztában volt vele, hogy csakis Rakonczay Gábor lehet, aki ezt képes megcsinálni.

– Aki ismeri Gábort, tudja, hogy minden expedíciójára hihetetlen alapossággal felkészül, és olyan rizikót nem vállal, ami megúszhatatlan. Másik jó tulajdonsága, hogy szorult pillanatban is jól dönt, mentést kér, bár eddig erre még soha nem került sor. Egyébként az indulás előtti estét együtt töltöttük, mi löktük el a hajót a partról egy maroknyi magyarral: a családommal, egy baráti házaspárral és azzal a néhány emberrel, aki hírét vette az eseménynek. Szokták kérdezni, láttam-e már Gábort izgulni. Igen, ahogy most is, ilyenkor már befelé fordulóvá válik, és csöndesebb a szokottnál.

Ahogy a sajtó is hírül adta, Rakonczay Gábornak az ilyenkor szokatlan hideg miatt kellett mentést kérnie a hatodik napon.

– Amikor a párja elmondta, hogy most menekítik Gábort, kettős érzés kavargott bennem. Egy szép álom ismét szertefoszlott, gondoltam egyfelől, másfelől viszont szerencsére él, és ez a legfontosabb. Ilyen időjárásra sem a szigeteken, sem Nyugat-Afrika partjainál, sem Portugáliában nem számítottak – tette hozzá Halmi István.

– Egy olyan ciklon uralkodott a térség fölött, hogy négy hét alatt mi is mindössze három napsütéses napot élvezhettünk. Gábor indulásának másnapján jöttünk vissza Gran Canariáról Tenerifére egy óceánjárón. Olyan nagy volt a hullámzás, hogy egy becsapódáskor – ami úgy hangzott, mintha kettétört volna a hajótest – a mellettem ülő kezéből kiesett a mobiltelefonja. És ez egy óceánjáró volt, nem szörfdeszka! Nem is értem, hogyan lehetett volna azon túlélni. Szörnyű állapotban volt, amikor megpillantottuk, a kezei, lábai belilultak, megdagadtak, az arca felpuffadt, minden porcikája remegett, a mentősöktől kapott papucsban, dzsoggingban úgy nézett ki, mint egy hajléktalan. Mielőtt a hatodik napok kiemelték, addigra nemcsak kihűlt a SUP-on, de 30 órája a speciális mentőkapszulában sodródott. A hajóján csak az erős pszichéje tartotta vissza, hogy bele ne ereszkedjen a melegebbnek vélt 16 fokos óceán vizébe. Az utolsó órákat már tényleg derékig a vízben töltötte, mert az egy idő múlva a mentőegységbe is bejutott. Szerencséje volt, hogy még a parti tengeren belül, a határon felvették, ha 20–30 kilométerrel odébb sodródik, nem tud érte menni a Hierróról induló helikopter – jegyezte meg Halmi István.

Idáig értünk a beszélgetésben, amikor a folyamatosan interjút adó Rakonczay Gábor át tudta venni a telefont. Kérdésünkre, hogyan jutott eszébe ilyen merész ötlet, így felelt: – Nem tegnap találtam ki, hosszú folyamat, lassú érlelés eredménye volt. Nagyjából másfél éve dolgozom a projekten, excentrikus sportpályafutásom fontos állomásának tekintettem. Most tűnt alkalmasnak a megvalósításra az idő, még ha nem is volt minden 120 százalékos, mint utóbb kiderült – hallhattuk. Pedig mindenben igyekezett bebiztosítani magát, két műholdas telefont, három nyomkövetőt – amiből kettő folyamatosan működött –, két víztisztító készüléket, három GPS-t, mentést indító vészjelző bójákat vitt magával.

Kontrollt vesztve, összefagyva

– Ugyan a deszka minimalista volt, ráraktam mindenből kettőt-hármat, amit csak lehetett. Az arzenál nagy részét nem is használtam. Az időpont is megfelelő volt, ilyenkor van az óceánátkelések szezonja, viszont ha már 2-3 fokkal hidegebb van, az nagyon érzékenyen érintheti az expedíciót, ahogy érintette is, a helyiek szerint se volt öt éve ilyen rossz idő errefelé. Az indulásnál még semmi veszély nem mutatkozott, ám ahogy egyre zordabbra fordult az idő, már nem tudtam visszatöltődni. Éreztem, hogy lassanként kihűlök. A szervezetem még napokig működött, végül beláttam, hogy kicsúszik a kezeim közül a kontroll, és már csak sodródom a hajómmal, teljesen kiszolgáltatva a természetnek. Ilyenkor már ki-be kapcsol a szervezet, miközben hallucinációim voltak. Ebből nem következhetett volna más, mint tragédia.

Soha ne mondd, hogy soha

– Azt azért így nem mondanám, hogy ilyet többé soha, talán valamikor, máshogy még nekiindulok – vágta rá, amikor erről kérdeztünk. – Még túl sokféle érzelem dúl bennem, nem tudok és nem is akarok erről racionálisan dönteni. Egy ideig alighanem a futásba fogok kapaszkodni, az extrém távok majd le­kötik az energiáimat, és szép eredményeket is hozhatnak. Megküzdöttem az elemekkel, amíg lehetett – mondta nem kis szomorúsággal a hang­jában –, de beláttam, hogy ilyen formában, ezzel az eszközzel a kihívás számomra nem teljesíthető. Most még sok az elszenvedett veszteség, elég csak a SUP-ra gondolni, amit én építettem, és most ott úszik az óceánon. Legfeljebb abba kapaszkodhatom, hogy az életnél nincs értékesebb.

Gábor nem tagadta, egy idő után ott is folyt be a víz, ahol nem kellene.

– De attól még működött, és teljesítette, amire kitalálták, hiszen 30 órán át voltam benne – tette hozzá. – Értem küldtek egy teherhajót, a nagy hullámzás miatt viszont veszélyes lett volna a közelembe jönnie. Így döntöttek a mentést irányító központban egy helikopter mellett. Az első egy-két napban nagyon nehezen mozogtam. A láb ödémásodik, lemerevednek az izmok, idő kell a regenerálódáshoz. Már majdnem 100 százalékos vagyok, maradandó sérülést szerencsére nem szereztem. A hajóm azóta is a nyílt vízen sodródik, de mivel még sokáig működni fog rajta a jeladó, és így tudjuk, hol tartózkodik, elképzelhető, hogy kiszedjük onnan, ha nem túl kockázatos.