Aki visszatért az emberiség poklából

Vajon mi lesz azután, ha meghalt az utolsó holokauszttúlélő is? Sok embert foglalkoztat ez a kérdés, hiszen ha nem lesznek már élő szemtanúk, ki fog hitelesen beszámolni a sok szörnyűségről és borzalomról? Ha már nem lesznek közöttünk a koncentrációs táborok egykori lakói, nem lesznek, akik elmeséljék személyes élményeiket az emberiség nagy pokláról.

Angol nyelvről magyarra

Ha már nem is lesznek szemtanúk, velünk maradnak azok a könyvek, azok a visszaemlékezések, amik megörökítik számunkra figyelmeztető jelként az emberiség ellen elkövetett bűntetteket.

Egy ilyen visszaemlékezés fűződik az újfehértói származású Göndör Ferenc nevéhez is, aki 16 évesen átélte Auschwitzban és Mauthau­senben az emberi jogokat sárba tipró gaztetteket. Visszatért hazájába a II. világháború befejezése után, majd néhány évi magyarországi tartózkodás után úgy döntött, hogy Svédországban telepedik le. A visszaemlékezése hamarosan magyar nyelven is megjelenik könyv formájában A-6171 címmel.

A könyv születésének körülményeiről Suhajné Szoka Margit történelem szakos pedagógust, a kiadvány szerkesztőjét és fordítóját kérdeztük meg.

– Évek óta foglalkozom a helyi zsidóság történetével. Ahogy egyre mélyebben ások le a múltba, egyre több emberrel kerülök kapcsolatba a világ minden részéből. Az egyik Izraelben élő ismerősöm küldte el nekem Göndör Ferenc könyvének az angol nyelvű változatát, korábban nem ismertem ezt a művet. Akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy mivel ez magyarul nem jelent még meg, jó lenne lefordítani és kiadatni – elevenítette fel a kezdeteket az Újfehértó Zsidó Múltjáért Kulturális Egyesület elnöke. – Sikerült felvennem Göndör Ferenc leszármazottjaival a kapcsolatot, s ők hozzájárultak ahhoz, hogy a könyvet lefordíthatom magyar nyelvre és kiadhatom.

– A szöveget én fordítottam le, de nagy segítségemre volt Somos Péter, aki a könyvet lektorálta. A könyv hamarosan megjelenik, a kiadáshoz anyagi segítséget kaptam az újfehértói önkormányzattól és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűléstől. Szerettünk volna ünnepélyes könyvbemutatót is tartani, de a vírusjárvány miatt csak később lesz rá lehetőség. Ha áprilisban normalizálódik a helyzet, akkor a magyar holokauszt emléknapjához közeli időpontban pótolnánk ezt a rendezvényt.

Milyen érzések kavarogtak vajon a fordítóban a szöveg olvasása közben?

– A gyermekkor éveiről szóló részt érdeklődéssel olvastam, hiszen láttam magam előtt a régi Újfehértót, számomra is ismerősek voltak az említett utcák, épületek. Olyan érzésem volt, mintha én is ott lettem volna az 1930-as években a településen. Ugyanakkor Újfehértó életének sok jellemző vonása mind a mai napig megtalálható, gondolok például a piac jelentőségére. Aztán a deportálás bemutatását és a koncentrációs tábor mindennapi életét ábrázoló megdöbbentő részletek borzongással töltöttek el, nagyon megráztak a történtek. Ahogy a fia, Elie Göndör írja az előszóban, egy ősi mondás szerint mindaddig élnek a zsidók, amíg emlékeznek rájuk. Az édesapja büszke lenne arra, hogy Újfehértón nem felejtkeztek el róla, a könyvnek köszönhetően ismert lett a neve, az emléke fennmarad.

Tisztában lenni a múlttal

Az önéletrajzi írásnak van egy érdekes fejezete: Göndör Ferenc mellett a másik szereplő, Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság mindenható vezetője szintén a településről származott.

– Valóban így van. Péter Gábor Eisenberger Benjámin néven született Újfehértón egy szegény zsidó családban. Korán elhunyt apja szabó volt, ő is szabónak tanult. Az inasévei után Budapestre költözött nővéréhez, s akkor került kapcsolatba a munkásmozgalommal. Tagja lett az illegális kommunista pártnak. Kikerült a Szovjetunióba, a II. világháború után pedig az ÁVO teljhatalmú vezetője lett. Valóban érdekes az a történet, ahogy ez a két különálló újfehértói szál Budapesten egy rövid időre összefonódik.

Miért fontos ez a könyv az újfehértói emberek számára?

– Úgy gondolom, minden újfehértói számára fontos, hogy tisztában legyen a múlttal – válaszolta a kérdésre Suhajné Szoka Margit. – Bár csak egy személy szemszögéből mutatja be a múltunkat, s ezért nem lehet teljesen objektív, de láthatjuk a leírtakból, milyen volt egykoron az újfehértóiak élete, megismerhetjük azokat az eseményeket, amik itt történtek az 1930–1940-es években.

MML

„...akkor az utazásunk célja a halál”

Részlet a könyv Auschwitz című fejezetéből: „A hajnal fényénél láttam, hogy a vonatunk megállt egy állomáson. Szemben egy hasonló vonat állt. Az ablakaiban rémült és zavarodott arcokat láttam ránk bámulni. Két emberekkel teletömött vonat volt. Őröknek nem volt nyomuk. Rádöbbentem, hogy megérkeztünk a célállomásunkra. De mi ez a borzalmas szag?

Aztán emberek csoportja jelent meg, zsákvászonból készült, kék csíkos ruhát és ugyanolyan sapkát viseltek. Láttam, hogy törik fel a plombákat a másik vonat vagonjain. Felemelték a vasrudakat, kinyitották az ajtókat.

– Kifelé, kifelé! Gyorsabban, gyorsabban!

A vagonok kiürültek. Olyan nyomorultnak láttam az embereket, ahogy kitódultak belőlük. Sokan tehetetlenül estek le a földre. Az őrök rátámadtak azokra, akik nem mozogtak elég gyorsan. Az emberek rémülten sikítoztak és sírtak. Durva parancsokat hallottunk:

– Semmit nem vihetnek magukkal! Mindent a marhavagonokban kell hagyni!

Tudtam, hogy megérkeztünk. De hová megyünk most, ha nem vihetjük magunkkal a legszükségesebbeket?

Sokan közülünk rájöttek a legvalószínűbb következtetésre. Ha nem vihetünk magunkkal semmit, akkor az utazásunk célja a halál.”