34 nap alatt közel ezer kilométeres út

A nyíregyházi születésű Kozák Orsolyával pár hete akkor beszélgettünk, amikor az elsők között jelentkezett önkéntes ápolónak egy budapesti kórházba, ahol koronavírusos betegeket ápoltak. Akkor szó esett arról, is, hogy Orsolya végigment az El Caminón, és abban állapodtunk meg, ha enyhül a járványhelyzet, visszatérünk a zarándokútra is, hogy miért vágott bele, és milyen élményekkel gazdagodott.

Egy hátizsákkal

– Először egy kedves barátom mesélt az útjáról Spanyolországban – mondta Kozák Orsolya. – Pontosan nem tudtam még akkor, hogy az El Caminóról van szó, viszont elterveztem, hogy a diplomám megszerzését követően én is útnak indulok egy hátizsákkal. Egy évre rá összehozott a sors egy olyan személlyel, aki szintén végigment az úton, akkor tudtam meg, hogy az El Camino egy rendkívül közkedvelt zarándokút.

Talán furcsán hangzik, de egyáltalán nem készültem fel az útra. Nem olvastam utána a részleteknek, nem tudtam, hogy pontosan merre is kell majd mennem. Felelőtlenül hangozhat, viszont sokkal nagyobb élmény volt így számomra, hogy szinte minden ismeretlen volt.

– Barcelonába utaztam repülőgéppel, ott eltöltöttem pár napot, és amikor úgy éreztem, hogy készen állok az útra mentálisan, akkor vásároltam egy buszjegyet Irunba. Irunból indul az El Camino del Norte, azaz az északi út. Azt tudtam még ezen felül, hogy keresnem kell egy szállást Irunban, ahol megkapom majd a zarándokútlevelemet, amibe majd a pecséteket gyűjthetem mindennap, ezzel igazolva, hogy valóban megtettem az utat.

Fejben dől el

Menet közben egy kicsit változott a terv.

– Az út előtt arról sem hallottam, hogy van egy ősi út, a Primitivo, amire félúton váltottam át. Fizikálisan sem voltam valójában felkészülve az útra, az utat megelőző fél évben semmit sem sportoltam, és az államvizsga alatti stressz miatt ráadásul jó pár kilót is felszedtem. A családomban sokan mondták, hogy így nem lehet elindulni, hiszen sokan hosszú hónapokig edzenek az útra. Nem volt igazuk, én úgy gondolom, hogy minden fejben dől el. Bármikor nehézségek adódnak az életemben, arra gondolok, hogy mindent túl lehet vészelni, mindenre van megoldás, és emberfeletti erőkifejtésre lehetünk képesek, ha valamit igazán szeretnénk elérni.

– Nem voltak elvárásaim az úttal szemben. Reméltem, hogy sok különleges emberrel találkozom majd, akikkel barátságot köthetek. Sokan kérdezték, hogy menekülök-e valami elől, vagy esetleg hátra szerettem volna-e hagyni valamit az életben. Erre az a válaszom, hogy nem, tökéletesen meg voltam és vagyok elégedve az életemmel, és azzal, amit eddig elértem. Ez egy kalandként indult, önmagam megismerésének érdekében vágtam neki az útnak, és szerettem volna próbálgatni a határaimat is. Mindig nehezen ment a hozzám közel álló személyek, tárgyak elengedése a múltban. Az út megtanított arra, hogy néha a hátunk mögött kell hagyni dolgokat.

– Ez alatt érthető akár egy szép város, ahová több tíz kilométer megtételével jutottam el, és másnap mégis útra kellett indulnom, de ugyanígy érthető arra is, hogy voltak személyek, akikkel egy darabon együtt mentünk, de végül elváltak útjaink, vagy lehagytuk egymást. Sosem szabad elfeledni, hogy mindig jön valami jobb. Az élet nem áll meg sosem, mindig előre kell nézni, és nem szabad bánkódni a múlton. Hiszek abban, hogy minden okkal történik az életben.

Egyedül indultam neki az útnak, mivel úgy gondolom, hogy fontos, hogy az út önmagunkról szóljon. Nehéz másokhoz alkalmazkodni, mindenki más-más tempót diktál, mindenki számára mást jelent az út.

– Az utolsó két hetet egy kisebb csapattal tettem meg. Ez annyit tesz, hogy megbeszéltük, hogy melyik szálláson fogunk megszállni a nap végén, hol találkozunk. Esténként pedig főztünk, esetleg együtt boroztunk, beszélgettünk. Ettől függetlenül mindenki egyedül sétálta végig a napi 40 kilométert, néha találkoztunk csak össze egy-egy bárban, már ha volt az úton.

Nem volt könnyű

Egy közel ezer kilométeres gyalogúton nem lehet mindenre felkészülni, adódhatnak váratlan helyzetek, és adódnak is.

– Segített a tudat, hogy bármire képes vagyok – folytatja Orsolya. – Voltak nehezebb pillanataim, többször sírtam. Volt, hogy nem volt már hely a szálláson, és kint a szabadban kellett aludnom. Már a negyedik napon kiment a bokám, volt, amikor napszúrást kaptam, az utolsó hetet pedig szörnyű lábfájással tettem meg, mivel a csonthártyám begyulladt. Mégis azt éreztem az El Camino végére érve, hogy számomra közel sincs itt a vége, valójában csak most kezdődik az utam. Számomra nem Santiago de Compostela volt a végcél, mivel még tovább sétáltam 120 kilométert Muxíába, majd pedig Finisterrébe.

– Amikor megérkeztem, nem volt szép az idő, az egész várost tejfehér köd borította, se a tengerpartot, se a kilátót nem lehetett látni. Csalódott voltam picit, hogy ennyi volt az egész. Elvileg már egy hete nem lehetett látni a sokat emlegetett naplementét. A szálláson kis alvás után felkeltett a magyar tulajdonos engem és a barátaimat, hogy csoda történt, felszakadoztak a felhők, menjünk ki azonnal a tengerpartra. Vizes ruhában ültem a parton, és némán néztük a háborgó tengert, a magasan lovagló hullámokat, a szivárványt és a festett égboltot. Ezért sétáltam 34 napon keresztül, 955 kilométert, hogy megérkezzem, és továbbinduljak.

Az El Caminót ajánlom mindenkinek, aki teheti, aki egy hosszabb szabadságot be tud iktatni az életébe. Életem legjobb döntése volt, hogy elmentem a zarándoklatra. Ezek az élmények semmivel sem érnek fel.

Jernei Gábor