Szóra bírható a zene az irodalom segítségével

Windhager Ákos irodalom- és művelődéstörténész, hangszeres zenével is foglalkozik, az MMA MMKI tudományos munkatársa, tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Irodalom- és zenetörténet, valamint a tömegkultúra kapcsolódási területei fontosak számára, Arany Jánostól Márai Sándorig, Mihalovich Ödöntől Szokolay Sándorig írók és zeneszerzők életművét, kulturális emlékezetünkben elfoglalt helyét vizsgálja – írja az Olvasat, amely interjút közöl Windhager Ákossal.

A Csanda Mária készítette interjúban egyebek mellett arra is választ keres Windhager Ákos, hogy miért lehet ennyire fontos számára az irodalom kapcsolata más művészetekkel, jelesül a zenével.

Erről Windhager Ákos azt mondja, hogy nézete szerint

mindannyian szeretnénk érteni a zenét, de a zene értelmezési horizontja sajátos, hiszen más kommunikációs eszközökkel rendelkezik, mint a nyelv.

A zene az irodalom révén azonban „szóra bírható”.

Sokat emlegetett, de mégis újra elfelejtett tény, hogy a zene és a költészet hosszú időn keresztül együtt élt, tehát az előadásokban egymást közvetítették. Noha az egykori egység a nyugati kultúrkörben nem él – s a kutatások során is csupán benyomásokat szerezhetünk erről, addig tőlünk 3000 km-re, például Szíriában, főként a keresztény közösségek életében, a mai napig fennáll

- hívta fel a figyelmet a kutató, aki az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetében dolgozik.

Ottani munkájáról szólva Windhager Ákos elmondta, hogy elsősorban a kulturális emlékezet jelenségét kutatja, például az I. világháború, 1919 vagy 1956 kapcsán. Emellett részt vett már egy-egy életmű összművészeti megközelítésében, többek között Szabados György zeneszerző, Arany János költő és Campilli Frigyes balettmester munkássága esetében.

Új kutatási irányuk a magyar tánctörténet, amelynek keretében vizsgálják a néptánc, a társastánc és a magyar balett hagyományait, valamint a tánc eszmetörténetét is. Izgalmas kihívást jelent számukra a magyar zeneszerzőnők életművének kutatása.

Külön szál a határon túli művészet átfogó vizsgálata is. Erre szakosodott az a nemzetközi tudományos együttműködés, amely a diaszpórák – a kisebbségi magyar közösségek, illetve az emigrációs csoportok – kulturális identitását és azok magyarországi recepcióját elemzi. Ő maga két feladatot vállalt e hatalmas munkában, így több év alatt áttekintette már a magyar zeneirodalom Erdély-képét, valamint Cziffra György pályaképét.

Fontos az a kutatása is, amely Mihalovich Ödön a századfordulós Zeneakadémia, akkori nevén a Magyar Királyi Zeneakadémia igazgatójának munkásságát taglalja. Erről írt monográfiája most jelent meg, amely számára azért különösen fontos mű, mert meglátása szerint

Mihalovich Ödön kiemelkedő alakja a magyar zenekultúrának, mivel összeköti a pesti romantikus zenei törekvéseket Liszt és Wagner világszínpadával, majd pedig ezt a kettős tapasztalatot sugározza át a 20. századi nagy alkotóknak.

Zeneszerzőként is jelentős életművet hozott létre, mert szimfonikus költeményei, szimfóniái és zenedrámái felfrissítették a magyar zeneszerzői palettát. Toldi előjátékát, A sellő és a Boszorkányszombat balladáját, valamint az utolsó két szimfóniáját kifejezetten kedvelték. Az említett darabok a népszerű későromantikus zenekari esteken jól megállnák a helyüket – állítja Windhager Ákos, aki jövő tavaszra tervezi befejezni a Terényi Edéről, a kortárs, Kolozsvárott élő zeneszerzőről készülő kismonográfiáját is.

Hosszútávú célja pedig – mint elmondta – a századforduló további kutatása.

Számára rendkívül izgalmasnak tűnik az, hogy Ábrányi Kornéltól Molnár Antalig hogyan határozták meg a zene mibenlétét és a magyar jelleget. Az említett közel száz esztendő alatt legalább ötféleképpen válaszoltak a kérdésre,

nem véletlen, hogy azok a zenei ízlésbeli folyamatok, amelyek nálunk jellemzőek, olyannyira töredezettek – állapítja meg az Olvasatnak adott interjújában Windhager Ákos.

Borítókép:

Windhager Ákos, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének munkatársa

Forrás: Olvasat