Német dokudráma készült a jó Merkelről és a rossz Orbánról

„Németország itt politikailag, társadalmilag és erkölcsileg is kiállta a próbát” – összegez az egyik megszólaló a ZDF szeptember 4-én bemutatott Stunden der Entscheidung: Angela Merkel und die Flüchtlinge (A döntés órái: Angela Merkel és a menekültek) című dokudrámájának végén – írja cikkében Greczula Levente László a mandiner.hu-n.

A ZDF honlapján itt lehet megtekinteni a közszolgálatinak szánt dokudrámát.

A filmet négy évvel azután mutatták be Németországban, hogy a budapesti Keleti pályaudvar előtt táborozó menekültek útra keltek, és gyalog indultak el Ausztria és Németország felé. A másfél órás film láttán Györkös Péter, Magyarország berlini nagykövete levélben fordult a ZDF intendánsához, hogy a filmben bemutatottak miatt tiltakozzon, ami talán jól jelzi, micsoda különbség van a német és a magyar központi emlékezet között 2015 őszének első napjai kapcsán.

Az egyébként színvonalasan kivitelezett Stunden der Entscheidung dokudráma története két szálon fut: az egyiken Angela Merkel egy napját követhetjük végig, a másikon két, Budapesten táborozó szír fiúval, Ahmeddel és Mohameddel ismerkedhetünk meg. A két szál közé akkori híradórészleteket vágtak, ezek mellett pedig a témára rálátó megszólalókat, például az akkor Budapesten tartózkodó újságírókat vagy éppen Thomas de Maizière egykori német belügyminisztert lehet meghallgatni.

A láthatatlan Orbán

A történet reggel kezdődik Berlinben, Merkel stábjának meetingjével. Miközben Magyarországon a helyzet egyre fokozódik, a kancellár Bajorországba, Essenbe és Kölnbe utazik fellépésekre – „nyugodt nap” lesz tehát, ahogy meg is beszéli bizalmasaival. A megbeszélésen természetesen a budapesti szituáció is szóba kerül, a munkatársak egyetértően hümmögnek, amikor szóba kerül, hogy Orbán Viktornak mit sem számít az emberiesség. Csak a probléma érdekli – fűzi hozzá a kancellár egyik bizalmasa. Valaki felveti, hogy talán beszélni kellene Orbánnal, ezt elutasítják.

A magyar kormány egyébként két kivételtől eltekintve nem is jelenik meg a filmben: először Orbán angol kiejtésén élcelődnek a meetingen, a film vége felé pedig Lázár János sajtótájékoztatójából vágtak be egy részletet, amelyen bejelentette, hogy buszokat biztosítanak az autópályán sétálók számára Ausztria felé. A magyarokon kívül hiányzik Horst Seehofer, Bajorország akkori miniszterelnöke is, őt csak egy telefonbeszélgetésben halljuk, szintén a film utolsó perceiben.

A budapesti, jól dokumentált eseményeket viszonylag hitelesen látjuk viszont a filmben, az újraforgatott jelenetek sem ütnek el feltűnően a 2015-ben készült felvételektől. Látunk sok gyermeket és időset a vágóképeken, kapunk egy kis emlékeztetőt a bicskei és a röszkei eseményekről – utóbbiak közül a tömeggel küzdő rohamrendőrök „fértek be” a filmbe. Kétségbeesett emberek a Keleti előtt, a távolból Thomas de Maizière hangja: „A magyar nagykövet már szeptember 4-e előtt bejött a belügyminisztériumba és azt mondta: segítenünk kell, valamennyit be kell fogadnunk. Mi ezt akkor elutasítottuk. Jöttek az e-mailek, hogy a helyzet nehéz, hogy Ausztriával segítenünk kell, ez már 4-e előtt néhány nappal nyilvánvaló volt, nem volt teljesen váratlan”.

Merkel országjárása közben folytatódik, miközben Budapesten is haladnak előre az események, a menekültek elindulnak az autópályán. Elindulnak, hiszen a Twitteren azt olvasták, hogy Németország nem alkalmazza a dublini egyezményt, így elméletileg vissza sem lehet küldeni őket abba az országba – Görögországba –, ahol először az Unió területére léptek. Felemelő képsorok következnek, ahogy a magyarok vizet osztanak a menetnek, miközben Merkelnek egy idő után az ugrik be, hogy ez tulajdonképpen olyan, mint 1989.

A délutáni kölni beszédbe be is építi: a magyarok 1989-ben már egyszer emberségesek voltak a menekültekkel. Amíg Merkelék abba ringatják magukat, hogy még bőven van idejük a menet megérkezése előtt, lassan beesteledik Magyarországon, a menekültek az autópálya mellé fekszenek aludni. Ekkor már előkerül a feszült Werner Faymann osztrák kancellár is, aki – szintén telefonon – jól megbeszéli Merkellel egyebek mellett azt, hogy Orbán milyen rossz,

illetve később azt is, hogy Németország és Ausztria is befogad majd menekülteket.

Vannak a jók és a rosszak

A Stunden der Entscheidungban ilyen egyszerűen megy a dolog: megvan a szellemi örökláng (hogy emberségesnek kell lenni); megvan, hogy ki akarja azt kioltani (Orbán), innentől pedig egy-két telefon Steinmeiernek és a film vége felé felbukkanó, akkor még topligás Sigmar Gabrielnek, és a dolog már el is van intézve, érkezhetnek a menekültek a müncheni főpályaudvarra az ujjongó németek közé.

A képernyő aljára nézünk és azt látjuk: már csak néhány perc és vége a filmnek: happy end lesz a Stunden der Entscheidung?

Azért nem egészen. A dokudráma legvégén hallani néhány beszédrészletet német szélsőjobboldaliaktól, akik Merkelt fenyegetik a menekülthullámmal kapcsolatos döntése miatt. Utalás szintjén szóba kerül az AfD is, az itt megszólaló riportalany legyint: nem olyan erős az AfD, mint más országok hasonló pártjai. Az utolsó percek egyikében egy durrogós-petárdás jelenetet is elhelyeztek a film készítői, de hiába is várnánk utalást a 2015-ös kölni szilveszteren lezajlott eseményekre, csak egy szélsőjobboldali szervezet felvonulásáról látunk vágóképeket. Ennyi.

A Stunden der Entscheidung készítői a 2015-ös migrációs válság során Németországba került százezrek utóéletének, az illegális bevándorlótömegekkel kapcsolatban kialakult konfliktusoknak nem szorítottak helyet a másfél órás dokudrámában. És egyáltalán: a film készítői a jelek szerint meg sem kíséreltek megkérdezni olyanokat, akik esetleg eltérően gondolkodnak

a menekültek befogadásáról, mint Merkel, és itt most nem az akkori magyar kormány tagjainak megszólalásait hiányolom, bár kétségtelenül sokat lendítettek volna a filmen.

A Stunden der Entscheidung rendezői mintha szántszándékkal arra törekedtek volna, hogy csak a pozitív fejleményeket és hangokat jelenítsék meg a filmben, míg az alkotás középpontjában álló merkeli döntés árnyoldalairól nagyvonalúan megfeledkeztek. Ez önmagában kérdőjelezi meg a dokudráma komolyan vehetőségét.

A dokudráma olyan tükör, mint ami elé Harry és Dumbledore beállnak a Harry Potter-saga első részében: a német szív legmélyebb vágyait mutatja meg, amelyben a Willkommenskultur sikertörténet, Angela Merkelen és a németeken kívül pedig senki sem akarja megérteni a legfőbb morális imperatívuszt – főleg a gaz Orbán nem. A Stunden der Entscheidung szerint „wir haben das geschafft”. Ez a dokudráma az első nagyobb szabású megnyilvánulása annak, ahogy a német központi emlékezet megpróbálja feldolgozni a 2015 nyarán történteket. Nyilván további hasonló filmek is készülnek majd, amelyek kivitelezésben és dramaturgiában finomodni fognak, a vezérfonal és a narratíva azonban már most is egyértelmű – és Magyarországra nézve csöppet sem kedvező.

A végső összképet tekintve talán szerencsésebb lett volna, hogy a mostani cím helyett a magyar klasszikusét kölcsönzik neki: Csak a szépre emlékezem...