Fércművekkel nem építhető identitás

A váltás okairól, az irodalmi lap múltjáról és a tehetséggondozásról beszélgetett Vida Gáborral a Kultúra.hu.

A főszerkesztő szerint a lap irányítása olyan adminisztratív feladatokkal és kötelmekkel jár, amelyeknek semmi közük az irodalomhoz és az írott kultúrához. „Viszont jó, ha az ember gyakran olvas Kafkát, és nem csak a szójáték kedvéért” – mondta Vida Gábor, hozzátéve, hogy noha az irodalom elég stabilnak látszik, de ha lesz a közeljövőben és a közelben irodalmi, stilisztikai forradalom, akkor azt pártolni fogja. Kitért arra is, hogy a szerzőkkel és az olvasókkal való kapcsolattartáson szeretne változtatni.

Vida Gábor a ’90-es évek elején került kapcsolatba a Látóval, amikor egy általuk hirdetett novellapályázaton megkapta a harmadik díjat:

„A Látó volt akkoriban (is) az egyetlen szépirodalmi folyóirat Erdélyben, és 94-ben megkérdezték, hogy lennék-e szerkesztő. Mondtam, hogy lennék. Azóta nincsenek pályaválasztási gondjaim.”

A főszerkesztő elárulta, kezdetben egy garázsban lakott, a házigazdái a szerelőaknában tartották a bort, és rendszeresen meglátogatta egy sündisznó. Ott írta az első, Magyarországon megjelent novelláit és rengeteget dohányzott.

Arról is beszélt, hogy érdekes világ volt akkoriban. Úgy fogalmazott, miközben a vásárhelyi meg a székely tartományok olvasni tudó polgárai tömegesen települtek át az anyaországba, partiumi emberek csináltak irodalmi lapot.

„Úgy tűnt, radikálisan újra kell gondolni mindazt, amit az irodalomról tudunk vagy tudni vélünk. És hogy mit kezdünk a Magyarország–Erdély–Románia triásszal vagy gubanccal, hogy mi minek és ki kinek a micsodája. Azt hiszem, sikerült megérteni és megértetni, hogy az irodalom elsősorban nyelv, és csak ezen keresztül identitást meghatározó tényező. Fércművekkel nem lehet identitást építeni, csak fércelni, és egyre kevésbé számít, hogy hol lakik vagy hol született az író” – emelte ki Vida Gábor.

Arra a kérdésre, hogy az Erdélyben megjelenő irodalmi periodikák – például Székelyföld, Helikon – mellett a Látó miben tud más lenni, a főszerkesztő úgy válaszolt, nem akar más lenni.

„Szépirodalmi folyóiratként definiáltuk magunkat, és ez marad. Mindig fontos volt, hogy ne helyiérdekű lap legyünk, ne a rokonaink és a kocsmacimborák közöljenek és olvassanak, nem lehet ezt már hazafias feladattá se tenni, szerencsére. Lap azért kell, mert abban látszik, hogy mit és miként írnak ma, hogy merre tart az írott nyelv. Nagyon jó dolog, hogy az országhatárok és a kerítések az irodalmat már nem érintik. Tudomásul kell venni, hogy az irodalom egy szűkülő kisebbség úri passziója, a szövegértés intellektuális munka, ehhez nem elég az Enter nevű billentyűt nyomogatni, könyveket kell olvasni, másként nem megy.”

A lap erdélyi és magyarországi fiatalokat egyaránt közöl. Vida Gábor azonban kételkedik az intézményes tehetséggondozásban.

„Az írás magányos tevékenység, minden szót, amit az ember leír, valahol meg kellett előbb tanulni. De mivel a fogalmazás oktatása 14 éves korban befejeződik, elég sok dolga marad a szerkesztőnek. A legtöbb tehetséges fiatalnak egyszer kell megmutatni valamit, például azt, hogy miként indít Bodor Ádám egy novellát, vannak mindenféle trükkök, amelyeket akár tanítani is lehet, hexametert bárki írhat, verset nem. Aki nem csak érvényesülni akar, hanem írni, annak elég pár impulzus vagy megerősítés. Rendszeresen hívnak iskolákba, a gyerekek többnyire meglepődnek, hogy vannak még élő írók” – mondta a lap vezetője.

Megjegyezte, a Látó harmincadik születésnapja alkalmából tematikus lapszámmal készülnek, de nem szeretnének semmilyen meglepetést okozni:

„Lapot szeretnénk csinálni, amíg engedik még a hatalmak, az irodalmon kívül nem igazán értünk máshoz.”

Borítókép: Vida Gábor, a Látó című irodalmi lap főszerkesztője