Vendégkommentár: ”Színház az egész világ”

Micsoda banális, elkoptatott gondolat, mely mégis múlhatatlan, örök igazság, mint maga a világ. Dr. Tasnádi Csaba írása. „S benne színész minden férfi és nő”. Belegondoltunk már valaha? Szerepünk már az anyaméhben elkezdődik. Édesanyánk jól, rosszul viseli, játssza a kismama szerepet, és hangulatai kihatnak ránk: mi is bevonzódunk a játékba. És nincs megállás. Jönnek a kódolt kényszerszerepek: az utódlás, továbbadás kényszere, a párválasztás szerepjátékai…

A maradandóba vetett, értelmet kereső, kényszeres hit, a visszaigazolás vágya, az önmagunk szerethetőségének hajszolása a többiek szeretete által. A túlélésért folytatott harc, hogy lesz egy jobb. Mi is? A test és a lélek válasza a hétköznapokra, a feldolgozhatatlanra: az elmúlásra. Mondjon valaki csak egyetlen egy pillanatot az életéből, amikor tudatosan vagy önkéntelenül nem szerepet játszott, és mondjon valamely színházcsináló egy szerepet, melyet gondos keresgélést követően, vagy épp ösztöneitől hajtva, nem az életből merített! Létezik, igenis, egy tükör. Hol vagyunk, melyik oldalon? Szerintem egyszerre itt és ott, kívül és belül. Folyamatos az átjárhatóság színpad és nézőtér között. Látszat és valóság folyamatos, szép egyetértésben, önmagával perlekedve-kibékülve egyensúlyozik, sokszor kilengve, mint az inga, végül nyugvópontra jutva, megállva, vagyis lényegét: a mozgást, a lendületben levést, az egymást követő pillanatok változatosságát, váratlanságát és csodás megismerhetetlenségét veszítve, és ekkor – amikor a színháznak vége, és lelépünk a színpadról – az életnek is vége. Mások tovább játszanak, rendületlenül bízva a fények örök ragyogásában, és abban, hogy a függöny soha nem gördül le. Nem baj, bízzanak csak! Bízzunk csak! Ez nembeli lényegünk. Vallások épülnek arra, hogy azt hisszük, jön egy újabb felvonás, ami más lesz, talán jobb. Nem tudni, de hogy érdeklődéssel kell a következő fejezet felé fordulni, az biztos.

Ez az egész „színházi világnap” butaság. A színháznak – mióta van, és amíg élet lesz a földön – folyamatosan ünnepe van, hiszen minden megélt napunkkal hitet teszünk az élet mellett, megremegünk megismételhetőségének elborzasztó lehetetlensége miatt. Thália templomában naponta áldozunk profán rituáléinkkal tisztelegve a létezés bonyolult, változatos csodája előtt.

Szép színházat csinálni, vagyis szép élni. Szeretlek színház, vagyis szeretlek élet. Minden, ami kárhoztatja az élet szertelen szeretetét, a színházat, az botorság, sőt hiba, bűn, mert gátolni akarja legbensőbb megnyilvánulásunkat. De szerencsére kudarcra van ítélve, mert a lelket nem lehet bezárni; nem lehet korlátozni képzeletünket, álmainkat. Ahogy nem lehet utasítani még önmagunkat sem – nemhogy másokat –, hogy álmodj, pláne, hogy ezt és ezt. Függők vagyunk, játékfüggők, hisz az élet játék. Ha leszokunk, végünk. És, amikor érzed, hogy nem tudod már eljátszani a figurát, amikor érzed, hogy nem vagy elég illúziókeltő vagy hiteles, akkor úrrá lehet rajtad az elmúlás felett érzett szomorúság.

Mikor gördül le a függöny? Megússzuk-e a felvonást? Javíthatunk-e majd a másodikban? Van-e egyáltalán második? Isten akar-e beleszólni? Ő megadta a játéklehetőséget. Élünk-e vele? És, amikor majd végleg legördül, öröm jön, vagy az ősbánat. Az Édenből kivetettség feldolgozhatatlansága? Mindennapi kielégülés-morzsák, amikből próbáljuk kirakni az egészet, ami aztán újra és újra széthullik. Örök mozaikdarabok, megfejthetetlen labirintus, soha össze nem álló végső kép. Oh, kényszerű mozgatórugó! Van neked szereped, van már akkor is, ha még nem tudod, mit osztottak rád. Te döntesz! – furcsamód. Vállalni kell mosolyogva. Legyen bármi, csak hidd el, hogy hiteles lehetsz! Ne sajnáld magad, ne ünnepeltesd magad, nyugodj meg, nem lehetsz vesztes, mert éltél.

Nagy ajándék a közös játékban részt venni. Mellément? Nem baj, majd a legközelebbi előadáson: a napi megmérettetésen korrigálod. Vagy nem. Önmagunk előtt mindig reflektorfényben vagyunk. Válthatunk jelmezt, szerepet, soha nem tudjuk a pillanatot hazudtolni. A létezés egy pillanat. Csináld a magad színházát, mert nem lehet jobb ötleted! Csatlakozz a közös színházhoz, mert nem tudsz mást csinálni. Fájjon, okozzon örömöt, mindegy, csak tudatosítsa benned, hogy élsz! Vegyétek észre sorstársak, egymásnak is játszunk, amikor magunknak játszunk. Ne teljesíts görcsösen, úgyis minden kiderül…

Szerzőnk a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgató-főrendezője