Nézőpont: Túl a pénzhegyen

Hej, de szeretnék gazdag lenni… – de nem csak holmi libacombevős, hanem igazi milliárdos! Tisztán látom, milyen lenne az elképesztő pénzkötegekkel megtámogatott életem, mit kezdenék a kimeríthetetlen anyagi forrással, s legfőképpen: mire lennék képes érte, és mire nem. Nyéki Zsolt jegyzete.

Nem dugdosnám például titkos számláimon ismerőseim százmillióit, akár börtönt is megkockáztatva ezzel, de a lebukás után végképp nem mondanék olyan idiótaságot, hogy „jóhiszeműen tévedtem”. Nem alapítanék céget csak azért, hogy irányított pályázatok nyerteseként a visszaosztás után is busásan megérje a (ténylegesen elvégzett vagy csak színlelt) meló. Ha pedig már a Kárpátok vonulatával vetekedő pénzhegyek csúcsaira másztam, hatalmi mámoromban nem szakadna ki belőlem a primitív bunkó, ha az egyik bércet ki akarnák húzni alólam. Nem szeretnék ebben a világban élni, amelyben egymást tapossák a harácsoló, még több pénzért élni-halni és ölni is képes emberszabású lények. Egész másképp élném meg a milliárdos létet.

Kerékpárra pattanva fedezném fel újra megyémet, a sok-sok szenvedés és csapás után is büszke Szatmárt, Szabolcsot, Nyírséget. Meg-megállnék, s amikor a pénztelenség miatt pusztuló kis templomokhoz, romos kastélyokhoz érnék, csöndben jegyzetelnék, s titokban lesném az őrzők, a tenni akarók arcát, amikor a számláikon megjelenik a felújításhoz szükséges pénz. A kor technikai vívmányait is felhasználnám a kutatáshoz: milliárdosként már nem csak a könnyeimmel küszködnék a számítógép előtt, ha a megosztott hírek között azt látnám, hogy egy apa steril maszkkal a száján alszik a kórházi ágy mellett, rákkal küzdő gyermekének kezét szorítva. Az éjszaka leple alatt osonnék oda, halkan kérdezve, hol és mennyiért gyógyíthatnák meg a csöppséget; de olyan csöndben, hogy amikor az apa felébred, azt hihesse, csupán egy reményteli álom volt az egész – s csak az ölében hagyott pénzre pillantva hinne újra a csodákban.

Megkeresném azt a hölgyet is, aki egy szürke délután betoppant szerkesztőségünkbe, egyik kezében azt a lapszámunkat tartva, amelyben egy bajba jutott emberről írtunk, a másik kezével pedig egy borítékot nyújtott át, hogy adjuk oda annak az embernek – aztán egy köszönéssel gyorsan el is tűnt. S ahogy épp ezt a történetet készültem megosztani, tegnap újra megjelent, és újra pénzt hozott valakinek, akinek nehéz sorsáról olvasott lapunkban. „Tudnánk mire költeni, de ott nagyobb szükség van rá” – mondta. Egyszerű, hétköznapi emberként, rövid időn belül nyolcvanezer forintot ajánlott fel, ismeretlenül. Próbáltam megtudni, mégis kicsoda, micsoda, de csak annyit felelt: „Számít ez?” S megint elsietett. No lám, talán nem is milliárdok kérdése ez az egész…?

- Nyéki Zsolt -