Jegyzet: Kinek a szégyene?

Álltam a nádasbokori hidegben a meleg kabátomban, szipogva hallgattam, hogy az ott élők azért nem fűtenek, mert spórolnak, és szégyelltem magam. Azok helyett, akik segíthetnének, de nem teszik, és azok helyett, akik hagyták, hogy ezek ez emberek ide jussanak. Száraz Ancsa jegyzete.

Másnap a kollégám nemcsak az egy nap alatt a szerkesztőségben összegyűlt több táskányi élelmiszert és ruhaneműt vitte ki, de a fát is felvágta. Ennyit tudtunk tenni, ami egyrészt örömteli, másrészt kevés, mert túl sokan élnek nyomorban, hidegben, sorsukra hagyva. De van még ennél is rosszabb: amikor azért támadnak valakit, mert segítséget kapott. Riportot szerettünk volna készíteni egy apa nélkül maradt családról, ahol az édesanya egyedül neveli a gyermekeit. És bár minden apró támogatás jól jönne nekik, azt kérték, ne tegyük ki őket a nyilvánossággal járó fájdalomnak. Mert amikor a tragédia után egy segélyszervezet megkereste őket, rájuk zúdult a falubeliek haragja: irigyelték tőlük a használt ruhákat és cipőket…

A nádasbokori idős férfi és a kis faluban élő, névtelenségbe burkolózó család soha nem találkoztak, de a sorsuk közös. Azt kérik, ne írjunk róluk, mert szégyellik a szegénységüket. Pedig a szégyenkezésre nem nekik lenne okuk.

- Száraz Ancsa -