Madarász szisztematikusan készül az olimpiára

Cselgáncs. Madarász Tamás, a Debreceni Sportcentrum-SI sportolója tagja a nyolctagú cselgáncs-válogatottnak, amely részt vesz a londoni olimpián.

A cívisvárosi dzsúdós – aki szabadidejében korábban lemezlovasként dolgozott, jelenleg pedig kisfilmeket forgat – nem bíz semmit a szerencsére, mint elmondta, Fortuna a londoni kvótával már megajándékozta őt, most már neki kell bizonyítania.

Nem mindennapi módon szerzett tudomást az olimpiai részvételről.

Madarász Tamás: A magyar származású, de ausztrál színekben olimpiai bronzérmes Pekli Mária egy közösségi oldalon küldött egy egy szavas üzenetet, és mellé csatolta a hivatalos ranglistát. Ez a szó az olimpia volt, nagyon sok kérdőjellel, amit én először nem is igazán értettem. Aztán amikor megnéztem a listát, akkor láttam, hogy a magyar csapatnak a várt hét helyett 8 kvalifikációja van. Kíváncsi lettem, megnéztem, ki lehet a nyolcadik, és akkor láttam, nem kis meglepődéssel, hogy én kaptam az Európai Judo Szövetség egyik szabadkártyáját. Ezután telefonáltam az edzőmnek, akit reggel fél 6 révén fel is ébresztettem, és az első megdöbbenését nem is palástolva fogadta a hírt. Kellett pár perc mire mindketten lenyugodtunk...

Milyen érzéssel tölt el, hogy az olimpiai csapat tagja vagy?

Madarász Tamás: Egy sportolónak a legnagyobb álma, hogy olimpiai bajnok lehessen. Ehhez több lépcsőfokot kell megmászni. Ha valaki már magyar válogatott, akkor úgy gondolom, hogy jó úton halad, de az utolsó előtti kaput az olimpiai csapatba kerülés jelenti. Ennél jobb érzést már csak az jelentene, ha a dobogón állva énekelhetném a himnuszt. Fantasztikus érzés játszani a szóval, hogy olimpikon vagyok.

Milyen eredménnyel sikerült kvótát szereznie?

Madarász Tamás: Kevesen tudhatják, hogy éppen melyik eredményemmel vívtam ki a csapatba kerülést, hiszen én nem voltam a direkt kvalifikációt érő legjobb 22 sportoló között. Korábban elég sok problémám volt a versenyzéshez szükséges anyagi források előteremtésével. Egy elég hosszú sikertelenségi folyamat miatt nem tudtam megfelelni az egyesületem által megfogalmazott elvárásoknak, így nem támogatták tovább az olimpiai kvalifikációs versenyeken való részvételemet. Elég nehéz helyzetbe kerültem, sportolhattam volna tovább minimális pénzért, vagy elfogadom az egyik szponzorom által felajánlott munkát, és pénzt keresve elkezdhetem a sport utáni életemet. Utólag is azt mondom, hogy az vesse rám az első követ, aki nem fogadta volna el az ajánlatot, és kezdi el azt a bizonyos nagybetűs életet felépíteni. Persze nekem a dzsúdó a szerelmem, így sem az edzésekkel, sem pedig a mozgással nem álltam le, indultam a tavalyi országos bajnokságon is, bár a tréningek során már nem az lebegett előttünk, hogy olimpián fogok indulni. Ezért is volt hatalmas meglepetés ez a kvóta.

Milyen volt a kezdet? Miért éppen a cselgáncsot választotta?

Madarász tamás: Hét éves voltam, amikor először elvittek a szüleim edzésre. Ekkor a bátyám Attila már három éve űzte a sportágat, és mivel neki nagyon tetszett, illetve a szüleimnek is megfelelt a dzsúdó, ezért úgy gondolták, nekem is hasznos lesz. Nem volt egyszerű a kezdet, ha jól emlékszem, kellett pár alkalom, amire benőtt a fejem lágya és rájöjjek, hogy ez egy fantasztikus sport, éppen ezért nem másért, hanem magam miatt érdemes komolyabban csinálnom. Talán ez volt a fordulópont, és persze nagy segítséget jelentett, hogy edzőim, Nagy István és Raus Tamás megláttak bennem valamit. Hamar az idősebb csoportba kerülhettem, ahol a gyorsabb ütemű fejlődés adott volt. Ekkor már az edzések és a sportág szeretete mellett a tréningek hangulata is számított, hiszen nincs jobb közösségkovácsoló erő annál, mint ha a teremben mindenki egy bizonyos célért szenved nap mint nap.

Vannak emlékezetes meccseid, amire büszkén emlékszel vissza?

Madarász Tamás: Mindenféleképpen meg kell említeni az egészen kis koromban lezajlott Mikulás Kupákat, illetve kisebb regionális versenyeket, hiszen ezek örök emlékek maradnak életem végéig. A következő verseny az első világbajnokságom, amit 2004-ben Budapesten rendeztek, s rengeteg barátom és ismerősöm jött el, hogy a helyszínen szurkoljon nekem. A 2006-os dominikai világbajnokságon egy nagyon emlékezetes szerepléssel sikerült 5. helyezést elérnem, és aztán szépen lassan elérkeztünk a „csúcshoz”, a 2009-es varsói Világkupa aranyéremhez. Fantasztikus élmény volt a dobogón hallgatni a himnuszt, illetve szintén ebben az évben a miskolci csapat Európa-bajnokságom a nyertes magyar csapat tagjaként átélni ugyanezt a felejthetetlen pillanatot. De igazából szinte minden versenyen van legalább egy olyan momentum, amitől emlékezetessé válik, csillogó szemekkel tudnék órákat mesélni az ehhez hasonló pillanatokról. Azonban itt nem szeretném befejezni, remélem hogy a sok-sok eddigi emlék mellé újabbak csatlakoznak Londonban is.

Közeleg az olimpia, hogyan készül a nagy megmérettetésre?

Madarász Tamás: A napjaimat jelenleg az edzések mellett a regenerálódás tölti ki, illetve a sok papírmunka, ami a kerettagsággal együtt jár. Emellett van egy DVD összeállításom az összes versenyzőről, aki a súlycsoportomban részt vehet majd a nyári játékokon, ezeket a meccseket nézem, elemzem és figyelem az ellenfeleket. És persze a sok utazás mellett amikor Debrecenben vagy éppen akár Magyarországon vagyok, igyekszem minél több időt a barátaimmal és azokkal az emberekkel tölteni, akik támogatnak, s ezzel megsokszorozzák az elszántságomat, energiámat. Ezúton is köszönöm nekik, hogy mellettem állnak.

Az ötkarikás játékok ténye mennyire motiváló tényező?

Madarász Tamás: Talán mondanom sem kell, hogy óriási. Sokkal könnyebben veszem rá magam a kemény munkára még mondjuk egy esős szombat reggelen is, hiszen tudom, hogy egy olyan célért küzdök, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. Ha elfogy a lendület, mindig arra a totyogó kisfiúra gondolok, aki a saját ruhájában bukdácsolva kezdte el ezt a sportágat, és akiből én lettem, a magyar olimpiai keret tagja. Olyasmi érzés ez, mintha azt mondanám: megcsináltam, de ez csak egy újabb lépcső. Nem hozhatok szégyent annak a kisfiúnak az álmaira...

A monoton edzésmunkát mivel töri meg, mit csinál szabadidejében?

Madarász Tamás: A barátaimon kívül a zene a mindenem, 14 éves korom óta érdekel a lemezlovas szakma, azonban az olimpiai felkészülésem miatt most háttérbe szorultak a hétvégi fellépések az egyik debreceni szórakozóhelyen. Emellett érdekel a filmes szakma is, több, a válogatott viccesebb oldalát megmutató videót készítettem már, ahol kicsit a kulisszák mögötti életet kívánom megmutatni az embereknek. Többen megdicsérték már a munkáimat, és sokszor követelik rajtam a folytatást. Talán az olimpiáról is készül egy kisfilm...

Milyen célokkal vág neki az olimpiai küzdelmeknek?

Madarász Tamás: Nem a szerencsére bízom magam, Fortuna már megtette a magáét, hiszen indulhatok a játékokon. Szisztematikusan készülünk, lesarkítva a feladatokat, vagyis minden felesleges mozdulatot és technikát mellőzünk. A céljaimról nem szeretnék beszélni, álmodtam már az olimpiával, de nem szeretném, ha bármi balul sülne el. Ennek megfelelően komoly felkészülést hajtunk végre, és mindenkit megnyugtatok, a körülöttem lévő emberekkel együtt mindannyian azon dolgozunk, hogy minél szebb legyen az idei év augusztus elseje.

Ónadi Imre (hbsport.hu)

[email protected]