Jegyzet: Színe és fonákja

A hét talán legszebb, sportos vonatkozású, szívet melengető mondatát a Jegenyék a Kubikban című könyv bemutatóján hallottam. Így hangzott: „A Miskolci VSC nélkül élni lehet, de nem érdemes.”Kolodzey Tamás jegyzete Amikor elhangzott, a klub hetvenes és nyolcvanas éveiben járó, hajdani tagjai üveges tekintettel nézték egymást és zsebkendő után nyúltak... Száz esztendeje alatt mit adott az MVSC a magyar sportnak? Olimpikonokat, világ- és Európa-bajnoki szereplőket, aranyérmes csapatokat, megannyi diadalt, dicsőséget, felejthetetlen élményt, soha vissza nem térő pillanatot, barátságot, szerelmet. Mert aki egyszer beleszeretett ebbe a négy betűbe, többé nem tudja kitörölni az emlékezetéből, „bélyegét” a sírig cipeli. Így vagyok ezzel én is, pedig csak néhány évig volt alkalmam zöld-fehérben kergetni a labdát a híres Kubikban. Az egyesület megélte a centenáriumot, hála és köszönet érte a jeles elődöknek, aztán a követőknek, a vezetőknek, a sportolóknak, a vasúttársaságnak, a támogatóknak, a szurkolóknak és az egyszerű szimpatizánsoknak. Szép volt lányok és fiúk!

Mit igér a folytatás? Csendes, lassú elmúlást... Már nemigen futja fűtésre, világításra, vízdíjra, a komplexum pedig egyszerűen rogyadozik. A MÁV kivonult a klub mögül, az önkormányzatnak nincs pénze az MVSC felkarolására és olyan tehetős támogatók sem bukkantak fel, akik hajlandók lennének a közüzemi számlák „lenyelésére”. A klub valamikori nagyjai pedig azért keseregtek, mert a sportirodán már meghívóra és bélyegre sem futotta, így a százéves ünnepségről is csak szájhagyomány után értesültek. Riportalanyaim ennek ellenére büszkén és boldogan idézték vissza fiatalságukat, pályafutásuk állomásait, köztük azonban olyan is akadt, akit minden szinten megbántottak, így legszívesebben azt is letagadná, hogy valaha az MVSC kötelékéhez tartozott. Ma viszont könyörtelenül kezdetét veszi az egyesület második száz éve, azt azonban senki nem tudja, hogy hová vezet a „kubikosok” útja.