Egy téli nap

Vajon amikor (szatmár)-csekei magányában 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc papírra vetette a Himnuszt, tudta, hogy a magyarság legfontosabb betűi kanyarognak a tolla alatt?

Aligha. De azt sem sejthette, hogy ami számára csak egy téli nap, az közel két évszázad után fontos dátummá válik. Ünneppé, amikor a szónokok rá emlékezve s fő művére emlékeztetve elmondják: a kultúrát őrizni, védeni, sőt védelmezni kell. Azt hiszem, ezek mellett „csak” egy dolgunk van: méltónak lenni az örökséget ránk hagyók nagyságához.

Azokhoz az írókhoz, költőkhöz, zeneszerzőkhöz, festőkhöz és szobrászokhoz, akik művészete páratlanul gazdaggá tette ezt a kis országot. Úgy kellene bánnunk a kultúrával, hogy büszkék lehessünk azokra, akik alakítják, és azokra is, akik művelik.

A művész érjen többet, mint a ripacs, a kultúra pedig ne szoruljon be a színházak, hangversenytermek, könyvtárak falai közé. Mutatkozzon meg az utakon a közlekedésben, a boltban, miközben sorban állunk, de legyen jelen a köz­beszédben is, hogy a kultúrának ne csak napja, de értéke is legyen.