Az elrontott gyermekkor

Létezne: ezer nagycsoportos óvodásból kilencszáz alkalmatlan arra, hogy belépjen az iskola kapuján? Elképesztően magasnak érzem a számot, de ha a szakemberek megerősítik ezt a statisztikát, akkor el kell fogadni. Az okok mérlegelése azonban már megér egy komoly vitát, mert jó lenne tudni: a jövő reménységei közül miért szenvednek ilyen sokan hiányt olyan alapvető (kognitív) képességekben, mint értelmezés, figyelem, koncentráció, emlékezés, fegyelem vagy szimpla önálló gondolkodás…?

A magamfajta laikus, aki a saját gyermekkori tapasztalataira és jó néhány végigült szülői értekezletre támaszkodhat, most nehezen dönti el, a szakmai berkekben mi okoz nagyobb problémát: a tanácstalanság vagy a félelem a szembesítéstől. Mármint a szülők szembesítésétől, merthogy minden ilyen jelenség, társadalmi probléma, ez is a családoknál gyökerezik. Szinte minden ott dől el: hol mennyit foglalkoznak a gyerekkel és hogyan.

Vannak-e beszélgetések, játékok, mókázások, amelyek észrevétlenül építik a csöppség készségeit, segítik elő érzelmi és értelmi fejlődését, vagy a tévé elé ültetik, a kezébe nyomják a legdrágább tabletet, okostelefont. Merthogy az is érdekes, a fenti hiányosságok az átlagostól jobb módú családok gyermekeinél is megmutatkoznak: nincs szókincs, figyelem és reagálás a környezetre, nem tudja jól tartani a ceruzát – hát igen, az okoskütyüket csak nyomkodni kell. (Az Egyesült Államokban már sok helyen nem is tanítanak folyamatos kéz­írást – szép új világ…)

El kell fogadni, mert tény, hogy minden gyermek más, és hogy egy-egy képesség, készség valóban nem naptári fordulóval érkezik. Ám nem hiszem, hogy ennyi – ezerből kilencszáz! – gyerek születésénél fogva vált volna napjainkra iskolaéretlenné. Egy év csúsztatás még nem olyan tragédia, de nagy kérdés: az így nyert egy év valóban minden problémára megoldást hoz? Önmagában az idő biztosan nem.