Kívánság

Édesanyám sokat mesélt arról, hogyan születtem: két hónappal hamarabb, mint ahogyan kellett volna, mint ahogyan várt. Ha nem így történik, megspórolhattunk volna jó sok sírást, kórházban töltött heteket és aggódást, no meg a napjainkban oly sokat emlegetett lélegeztetőgéppel sem kellett volna közelebbről megismerkednünk.

Mindig úgy hallgattam ezt a történetet, mintha nem is velem történt volna, hiszen érthető okokból egy mákszemnyi emlékem sincs minderről – de nem is azért meséltettem el újra és újra, mert szerettem volna valamilyen földöntúli csoda folytán mégis felidézni. Csak próbáltam elképzelni, hogy min mehetett keresztül édesanyám. A nő, aki még mindig emlékszik a fájdalomra, aki még mindig tudja, mekkora egy inkubátor, és akinek nem is sziklák, hanem egy egész hegységrendszer gördült le a válláról, amikor végre meghallotta, hogy „anyuka, hazamehetnek”.

Több mint harminc év után is csak halvány körvonalakban tudnám megrajzolni, hogy vajon mit érezhetett akkor. Bárcsak ne kellett volna átélnie! Bárcsak ne kellene soha senkinek átélnie!