SZON
Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei hírportál
Futballista ismerősöm Ausztriából tért haza sikertelen próbajátékról. Alsóbb osztályba, hiányposztra igazolták volna, egy osztrákkal versenyzett a helyért, a másik nyert. Jobb volt nálad? – kérdeztem, mire a srác azt felelte: „Szerintem tök egyformák voltunk. Ezért választották őt. Mert hazai.”
Logikus felelet, a klub részéről pedig logikus döntés. Ennyit várnék csak el a magyar sportvezetőktől is, nem többet. Ettől még nem vagyok külföldi ellenes, sőt; vallom, ha felbukkan egy kiugró tehetség vagy akár ígéret azon a piacon, ahová a mieink járnak vásárolni, minden eszközzel ide kell hozni, itt kell tartani.
A Ferencváros a jelek szerint rálelt egy ilyen gyöngyszemre.
Matheus Saldanha brazil, ami persze önmagában semmire sem garancia, mert minden magyar sem tud vízipólózni vagy vívni. A minap töltötte be a huszonötöt, már sok van mögötte, de még több előtte. Ráadásul a közép-európai miliőt sem kell megszoknia, hiszen Belgrádból, a Partizantól jött, ahol az előző szezonban huszonhét mérkőzésen szerzett tizenhét góljával gólkirályi címet nyert.
Nem rossz arány. De az egy perc, egy gól „valamivel” jobb. A Fradiban pedig így nyitott. A Budafok ellen, a Magyar Kupában a 60. percben állt be, majd a 61.-ben kilépett az egykori jobbösszekötő helyén, védőjétől szorongatva, kissé ki is szorítva nem túl kecsegtető helyzetben. Csakhogy ez a mi mércénk. Ő viszont félig estében, ballal, spiccel – napjaink csatárai ezt az egyébként roppant hatékony rúgásformát leginkább hírből ismerik – a hosszú alsóba bökte a labdát. Majd „rabonázott”, azaz egyik lábát a másik mögött keresztbe téve adott egy gólpasszt, végül ő maga is besimított még egyet. Mindezt tíz perc alatt. Így lett a 0-0-ból 3-0. Az MTK elleni bajnokin a 66. percen cserélték be, és tőle szokatlanul későn, tizennégy perccel később, a nyolcvanadikban talált be. Méghozzá magától értetődően, lazán, mintha a riói Copacabanán focizgatna a haverokkal, ahol a homok miatt nem eshet le a laszti, ezért feldekázta azt, aztán bevarrta a bal alsóba.
Bár fizikai állapota „némi” kívánnivalót még hagy maga után, de ilyen légióst igazolni mifelénk ritka bravúr. Kétszer nem egészen harminc percből persze elhamarkodott lenne hosszú távú következtetést levonni, de árulkodó, hogy távozása óta előző, belgrádi klubja mérlege két vereség, egy döntetlen, egy szerb újságíró pedig így jellemezte a Saldanha utáni Partizant: nélküle csak egy átlagos, rossz csapat.