Hungarikumok

Ballai Attila

Úszás vagy vívás? E kényszerű választás elé kerültem első olimpiámon, amelyet a helyszínről tudósíthattam. 1996. július 24-én, Atlantában ugyanis egy időpontban rendezték a férfi kardcsapatok és a férfi 200 méteres mellúszás döntőjét. Mivel Rózsa Norbert korábban 100 mellen várakozás alatt teljesített, a magyar kardozók pedig erősen fogadkoztak az oroszok elleni finálé előtt, a vívócsarnok felé vettem az irányt. Hiba volt. Miközben ugyanis az oroszok „lekaszabolták” a mieinket, a riporterállásokban lévő monitoron döbbenten figyeltem, amint Rózsa pazar hajrával nyer 200 mellen, sőt, Güttler Károly jön be másodiknak. Kirohantam az utcára, addig rimánkodtam egy motorosnak, amíg hét dollárért átvitt az uszodába, így a magyar himnuszt már ott hallgathattam.

2023. július 28-án, pénteken délután mindez azért jutott eszembe, mert ültem a televízió előtt, és azt mondhattam magamnak: nyugi, úszás és vívás, szépen, egymás után. Aztán persze minden volt, csak nyugi nem. Hiszen Kós Hubert 200 háton Fukuokában, kardcsapatunk pedig Milánóban nyert világbajnoki címet, pár varázslatos óra leforgása alatt. Nekem ugyan picit furcsa, hogy a húsz éves úszónak, aki a tavalyi Eb-n még 200 vegyesen csapott célba elsőként, Amerikába kellett költöznie azért, hogy kiderüljön, a vegyes és a pillangó előtt a hát lehet a fő attrakciója, de a lényeg a győzelem, azt nem kell magyarázni. Kardozóinkét sem, csak méltatni, hiszen tizenhat év után állhattak a világbajnoki dobogó tetejére e klasszikusan magyar versenyszámban, egyúttal megtörték a négy vb óta tartó dél-koreai hegemóniát.

A magyar kard és a magyar póló legyőzhetetlenségébe vetett hitünk, amely sokkal inkább a dicső múltból, mintsem a jelen eredményeiből táplálkozik, szombat délben aztán tovább erősödött: férfi vízilabdázóink is diadalt arattak Fukuokában, a görögök feletti fináléban, az izgalmakat, majd az eufóriát a végletekig fokozó ötméteres párbajban.

Huszonnégy óra leforgása alatt világbajnoki arany úszásban, vívásban, vízilabdában! Sokak szerint ez roppant biztató a jövő nyári, párizsi olimpia tükrében.

Bevallom, engem ez most kevéssé hoz lázba; ebben a felfordult, tébolyult világban az sem holtbiztos, hogy egy év múlva ilyenkor lesz olimpia és lesz egyáltalán a mai formájában ismert Párizs. Ezért igyekszem a jelennek, a jelenben örülni. És hálás vagyok azért, hogy klasszisaink a hétvégén erre három különleges alkalmat is adtak.