Színpad a pálya

Aligha kerülte el a profi sport iránt érdeklődők figyelmét, hogy a francia nyílt teniszbajnokság, a Roland Garros döntőjét Novak Djokovic nyerte. A görög Sztefanosz Cicipasz legnagyobb bánatára. Mint emlékezetes, az első két játszmát a görög nyerte, a többi hármat a szerb. Djokovic a második (6:2-re elveszített) játszma során inkább tűnt hosszú hadifogságból hazatérő, fáradt veteránnak, mint világelső teniszezőnek. Megtörten vánszorgott a pályán, talán még Cicipasz szíve is megesett volna rajta, ha nem ért volna véget olyan gyorsan a szet. Aztán a harmadik játszmában egy friss, legyűrhetetlennek tűnő Djokovicot láthatott a közönség és a szegény görög, akinek a győzelmébe került az, hogy hagyta magát megtéveszteni a szerb kiváló alakítását nézve.

Cicipasz bedőlt ellenfele színjátékának, így váratlanul érte, hogy a harmadik játszmában már nem a néhány perccel korábban még harmatgyenge, hőgutától is szenvedő teniszező, hanem a jól ismert, fáradhatatlan, önbizalommal telt Djokovic van a pályán. A szerbet nagy hiba lebecsülni, ezúttal Cicipasz szúrt ki magával azzal, hogy megengedte magának a lankadó figyelem luxusát. Mire észbe kapott, késő volt. Mentális hátránya elősegítette azt, hogy fizikálisan is hátrányba kerüljön. Márpedig a teniszezők álmoskönyve szerint vesztes meccset jelent, ha Djokovic bírja jobban erővel a játékot. William Shakespeare eligazított bennünket a tekintetben, hogy színház az egész világ, hát most már Cicipasz is tudja, hogy milyen egy görög dráma – francia színpadon, szerb dramaturgiával.

A javában zajló labdarúgó Európa-bajnokság egy hónapja alatt is jó esélyünk van arra, hogy számos színészi alakítást láthassunk a pályán.

Amikor a régmúltban az első futballpályát felfestették, aligha gondolták a pályamunkások, hogy színpadot jelölnek ki mésszel.

Olyan játszóhelyet, ahol a csapatuk érdekében vagy puszta önmegvalósításból teátrális mozdulatokkal igyekeznek a játszó személyek a bírót befolyásolni. Az előadás rovására mehet ugyan a túlzott színészkedés, de mint tudjuk, nincs az a ripacs, aki ne hinne alakítása erejében. A színműben a legáhítottabb szerep a hősé, akinek mindenki gáncsot vet. Gyalázásnak és ovációnak egyaránt részese az eső, kelő alak, hiszen a közönség egy része az igaztalanul eltiportat látja benne, míg a publikum másik felének csak hazug képmutatóként jelenik meg. Sajnos a játékvezetők sem mindig látják át a drámát, és ez igazi tragédia, hisz nekik játszanak a színészek.